Csak úgy mondom, egy kilométerre lakunk az Erzsébet-hídtól, igaz, a budai oldalon, de ez mégiscsak a város közepe.
Ha vidéken élsz, úgy gondolhatod, hogy mi, a természettől elvágott és elidegenedett városiak, azt sem tudjuk, hogy Volkswagenen és a Suzukin kívül milyen állatok léteznek.
Na, akkor kapaszkodj meg!
Nyestek mindig is voltak az utcánkban. Mi, pestiek is tudjuk, hogy a nyest olyan pontos, mint egy rádióvezérelt óra. A mi nyestjeink szép szabályosan jöttek, este tíz előtt öt perccel, egyikük az utca jobb oldalán, a másik a balon, és ettek-vittek mindent, ami egy nyestnek értékes. De máshoz nem nyúltak. Úgyhogy azok a nyestek, akik szétrágták az utcánkban szunyókáló kocsik kábeleit, azok később jöhettek, a tíz órások ártatlanok, tanúsíthatom.
A kábelrágók elleni teendőkről tárgyalt az utcatanács is, Pletyka néni elnöksége alatt. (Pletyka néni nem csak nálatok van, Budán is él minden utcában fél tucat.) Megállapodtak, hogy kutyaszőrt kell ragasztani a motortérbe, az elriasztja a nyesteket. Kinek van hosszú szőrű kutyája? Hát nekünk. Így aztán télvíz idején meg kellett ritkítanunk a kutya szőrét, hogy mindenki vihessen belőle egy marékkal a kocsijába.
De, a nyestek tovább rágták a kocsikat. Se citrom, se a direkt erre vásárolt spray nem segített, csak imádkozni lehet, hogy a miénket megkíméljék.
Aztán jöttek a nem is tudom milyen madarak. Nem vagyok ornitológus, de azt mondhatom, hatalmasok. Az ablakunkkal szembeni fán raktak egy óriási fészket, olyan, mint egy csónak. A tojó szépen helyet is foglalt benne, és várta az ebédet, amit a párja le is szállított délre…, ami egy… kimondjam? Nem leszel túl jól tőle, ahogy én is a szám-szemem elé kaptam a kezemet. Szóval, na, szóval egy macska volt. Már nem élt.
(Azt már biztosan nem hiszed el, hogy hogy láttam egy sast is a villamosmegállóban, mintha várta volna következő járatot. Az emberek a megálló másik végébe tömörültek ijedtükben.)
A nyúl, az nem számít. Különben is, a szomszéd gyerekek nyula volt, húsvétra kapták. A nyúl este az utca közepén ült, és rágott valamit. Beszóltam kapucsengőn a gazdáinak. Anyuka vette fel a kagylót, meghallgatott. A nyuszi nem a legjobb helyen ül, mondtam, mire ő majd teljesen közömbös hangon ezt válaszolta: „Mindig lemegy sétálni vacsora előtt. 8-ra fel szokott jönni.” És letette, meg sem köszönve, hogy szóltam.
Róka? Az se nagy szám. A kerületi újságban láttam a fotóját, aranyos Vuk volt, annak az iskolának a kerítésén ücsörgött kicsit megszeppenve, ahová a gyerekeink járnak. Szóltunk nekik, hogy sajnos, a rókát nem lehet megsimogatni, pláne, ha hagyná magát. Nagy nehezen megértették, mi a veszettség.
Na, de a vaddisznó már országos hír volt. Azt bemondta a rádió, arról film is volt este a híradókban. Ültem a munkahelyemen, egy kollégánál halkan szólt a rádió, amikor hallom az utcánk nevét. És azt, hogy a rendőrök éppen egy vaddisznót kergetnek benne – lakossági bejelentésre. Lakosság? Ugyan! Pletyka néni, nyilván. A disznó aztán átrohant az Erzsébet-hídon, majd a Rákóczi úton vágtatott, amikor bekerült a híradókba.
Tudom, az ország már tele van medvékkel, de nálunk még nem volt. Pedig szeretem a mackókat. Csalinak persze ott vannak a kukák végig az utcában, nem hiszem, hogy bántana embert, ha annyi jó falat kandikál ki a kukafedél alól. Lehet, hogy mire lemegyek az utcára, már ott is brummog a ház előtt.
Mégis, ha lehetne, akkor inkább egy őzet szeretnék. Hallom, hogy valahol vidéken találtak egyet, és a rendőrök „vezetőszáron” vezették el. Mi vigyáznánk rá. Már olyan óvatosan indulunk, hogy azt el sem tudod képzelni, mert tudjuk, hogy egy vadaskertben lakunk.
Jó, jó, de, miért nem indul ez kocsi?
