Siker

És akkor eszembe jutott, hogy van vonat

Nekem tetszenek az új vonatok. Szerintem ez egy sikertörténet. Lesz. Ha már lesznek gyors pályák és pontos menetidők is. De, már most is felülhetünk rájuk.

Egyik születésnapjára azt kérte a fiam, hogy menjünk valahová vonattal, mert még soha nem ült rajta. Valakitől azt hallotta, hogy jó dolog vonatozni.

És tényleg, mikor is ült volna rajta? Mindig autóval vittük-hoztuk, senki nem gondolt arra, hogy közben egy vonatról álmodozik. Nekem szerencsém volt gyerekkoromban, mert rengeteget vonatozhattam, tele is vagyok vonatos élményekkel, nagyobb részt jókkal, de van néhány nyomasztó is. Nekem az utazás akkora izgalom volt, hogy már napokkal előtte is nehezen aludtam el. És mikor indult a vonat, le sem lehetett vakarni az ablakról, szomjasan ittam magamba az új tájakat.

kek

ANYA, MIKOR VAGYUNK MÁR OTT?

Ehhez képest, az én gyerekeim beszállnak a kocsiba, és jóformán ki sem néznek az ablakon, amíg célba nem érünk. Még el sem indultunk, már felhangzik az „Anya, mikor vagyunk már ott?” Itt még tartom magam, legfeljebb azt mondom – „De, hiszen most indultunk csak. Ha néha kinéznél az ablakon, látnád, hol járunk.” De, nem néz ki. Ekkor rákezd a kisebbik – „Anya, hányingerem van!” Erre az apjuk is kezd ideges lenni, bár visszafogja magát, érzem a hangján, hogy pattanni készül – „Édesem, nézz ki az ablakon, és akkor elmúlik.” Régebben takarítani kellett utána a kocsit, mostanában már kinéz.

NA JÓ, NEM NÉZ KI AZ ABLAKON, DE FELNÉZ A TELEFONJÁBÓL

Egy-egy pillanatra kimerednek az ablakon, de a tükörben is látszik, hogy a gondolataikban járnak, nem Füzesabony határában. Jobb is, mert ha tudnák, hogy még messze vagyunk, nyugtalanul mocorognának, és mindenáron ki akarnának szállni. Vagy, nem is, csak kirúgni az ajtót, egyik lábat kidugni, és úgy nyomkodni tovább a telefont.

ÉS AKKOR, SOK-SOK ÉV UTÁN VONATOZTAM

A lerobbant kocsim miatt, tizenhét év után, ismét vonatra szálltam. Meglepett a kocsi tágassága, nem sokan ültünk rajta. Kellemes fények áradtak be a nagy ablakokon, csendben suhant, és élveztem a tájat. Láttam, hogy a sztrádán, amin mennem kellett volna, valami miatt állt a forgalom, elképzeltem magam, hogy ott dühöngök a dugóban.

piros

A vonaton volt internet, egyszerű eset volt csatlakozni a hálózatra. Elolvastam a leveleimet, dolgozhattam, és meglepődtem, hogy az utazás alatt milyen kényelmesen intézhetem az ügyeimet. (Átutalásokat azért nem mernék kezdeményezni, bár lehet, hogy túl óvatos vagyok.) Szóval, élveztem a helyzetet. A kevés szomszéd beszélgetése sem tudott zavarni, mert mindenki némán a telefonjába temetkezett. Amikor kezdtem gémberedni, felálltam, és tettem néhány lépést. Jobb volt, mint egy jeges-szeles parkolóban guggolgatni.

VÉGÜL IS, TETSZENEK EZEK AZ ÚJ VONATOK

Nekem ez sikertörténet. Nagy lépés előre. Én tudom, honnan indultunk, nem is véletlenül szoktam le a vonatozásról. Az is tudatos volt, hogy a gyerekeimet nem akartam azokra a mocsoktól ragadó, rettenetes mosdójú vonatok közelébe sem engedni. De ezek mások, ezekre már elhoznám őket. Jó, tudom, nem valószínű, hogy kinéznének az ablakon, és élveznék az utat új szemszögből, mert a régit sem ismerik.

Hacsak, el nem romlik a Wi-Fi, mert akkor talán…

Eljött a nap, az egész család felült a vonatra, mire felraktuk a csomagtartóra a holmijainkat, a gyerekek a gyerekek már fent voltak a neten. Nem láttam, hogy kinéztek volna az ablakon. De mi, a férjemmel élveztük az utazást.

Mikor odaértünk, az apjuk megkérdezte – „Milyen volt, srácok?”

„Tök jó” –mormogták a telefonjuk felé fordulva.