Egyéb

Amikor a barátok a szárnyaid alá nyúlnak

Nem vehetitek el tőlünk azt az örömet, hogy láthatjuk a szerelmetek, mert ez sokunknak ad reményt magányos időkben.

Misi és Lili már régen egy pár voltak, amikor megismertem őket, és első látásra mosolyt csaltak az arcomra. Olyan önfeledten, játékosan szerették egymást, ahogy a gyerekek élvezik egymás társaságát. Csupa vidámság, sziporka az életük, gyakran teljesen el is feledkeztek a külvilágról, mintha még mindig kettesben élnének az Édenben.

shutterstock_1202638237

Pedig barátjuk volt elég, hiszen akit lehet szeretni, azt szeretik is, mert ki ne akarna két kedves, tehetséges, csupa derűt árasztó ember társaságában lenni. Társaságukat könnyen egyben tartotta, hogy Misi és Lili szerettek színpadon állni, hol – több más muzsikussal együtt – zenéltek, hol meg egy maguk által írt színdarabot adtak elő – szintén másokkal együtt. Ilyenkor kibérelték egy városszéli kultúrház nagytermét, és ott ökörködtek, majd a teljes társaság kiment a kertbe sörözni, dumálgatni zárásig.

Havonta egyszer volt egy ilyen esemény, lehetett készülni rá, amúgy lakásuk tárva-nyitva a barátok előtt, lógott is ott a átlagban fél tucat ember mindig.

Eljött az újabb hónap, de semmi hír arról, hogy buli jönne a kultúrban. Még egy hónap, és megint semmi. Hívtam őket, hogy mi van, de csak rövid, gubancos magyarázkodás, aztán megszakadt a vonal.

Pár nap múlva az utcán találkoztam egy közös ismerőssel, aki aztán felvilágosított. „A Lili félrelépett a zenekar orgonistájával. Misi összetört. Mikor megtudta, öngyilkos akart lenni. A vonat alá akart ugrani, de csak a jegygyűrűjét lapíttatta össze vele. Olyan zizi, hogy marékszámra zabálja a dilibogyókat. Csont és bőr, olyan a színe, mint egy avataré. ”

Nem sokkal később egy másik ismerősöm azt mesélte – „Lili megtudta, hogy Misi még mindig találkozik előző szerelmével, aki már régen nagyon beteg. Támogatásra szorul. Misi pénzt is adott neki, meg sok időt volt vele, de erről nem szólt semmit Lilinek. Na, gondolhatod, mikor megtudta, berángott, naná. Az az orgonista nem számít, csak egy kóbor tudod-mi volt, azt mondja, nem is emlékszik rá, kicsit be volt állva.”

Az ügy kezdett ronda lenni. Olyan átlagos. Olyan mindennapi. Miért kell minden mese végén a gonosznak győzni? Mennyi helyen jártunk együtt Misiékkel! Milyen jó volt nagy gesztenyefák alatt megvitatni, hogy Lili abban a darabban valóságos díva volt a kultúrház poros színpadán. Egyáltalán, milyen jó volt velük díszletet barkácsolni, filmet forgatni és vágni, bulizni téli estéken, és hógolyózni a kertjükben, vagy csak nézni őket, ahogy bánnak egymással. Minden mozdulatukon átsütött a szeretet.

shutterstock_308777213

Végül egy barátjuk felhívta valamelyiküket: – „Figyeljetek, én nagyon sajnálom, ami köztetek történt,és nem is akarok beleszólni. De, nektek van vagy száz-százötven barátotok, hogy azt ne mondjam, rajongótok. Nekünk még jár valami, egy utolsó alkalom, hogy együtt lássunk titeket. Az az utolsó kérésünk tőletek, hogy adjatok még egy búcsúkoncertet.”

Eljött a nap, megint megtelt a kultúr, a baráti kör tagjai már rég látták egymást, jó volt újra meglapogatni mindenkit. Ugyanakkor nagyon is szomorú volt a helyzet. „Ezek tiszta hülyék!” – lehetett hallani mindenünnen. „Ha ezek is szétmennek, akkor nincs esély. Már azt hittem, sziámiak!” – mondta valaki a hátam mögött.

Nagy sokára kijött a színpadra a zenekar – orgonista sehol – és náluk is vontatottabban Lili, majd Misi. Egyikőjük sem nézett ránk, se egymásra, csak úgy elkezdtek kornyikálni a pókoknak a terem sarkában, hamisan, keservesen – én legalább is így hallottam. Rossz érzés volt, menekülni akartam. Minek avatkozom én mások dolgába? Elszúrták, hát elszúrták, mindenki elszúrja egyszer-kétszer élete legjobb alkalmait. Majd találnak valaki mást, aki lehet, hogy nem lesz olyan tehetséges, szép, kedves, vidám, de rendes lesz, megbízható.

Ment a színpadon a nyikorgás, amikor az a srác, aki tulajdonképpen kiverte belőlük ezt a búcsúkoncertet szép csendben körbement a termen, bezárta az ajtókat, és amikor a zenekarhoz ért, kikapcsolta az áramot. Félhomály lett, és az kellemetlen pillanat, amikor rájössz, hogy megsüketültél.

Se Misi, se Lili nem értette, mi ez az egész. Barátjuk ott állt közöttük a színpadon, és várta, hogy odalent, mi, a nézők, befogjuk már végre a szánk, mert senki nem értette, mi történik.

„Misi – kezdte a srác, mikor csend lett, nagy csend, mert a hangosítás nélkül nagyon kellett hegyezni a fülünket –, meg tudod-e bocsátani Lilinek, hogy felszarvazott? Tudsz-e még bízni benne ezek után? Tudnál-e és akarnál-e még örömet szerezni neki, úgy, mint csak két hónapja még? Akarsz-e boldogságban élni, ahogy eddig éltél? Képes vagy-e a megbocsátásra? Fogadod-e, hogy mindig őszinte leszel hozzá?”

Volt valami nyöszörgés a színpadról, de aztán Misi megérezte a nyomasztó, százötven ember ólomsúlyú nagy csendjét, és elég hangosan kinyögte – „Igen.”

Valami hasonlókat kérdezett a srác Lilitől is, és amikor az is elszipogta az igent, már jó lett volna kimenni a kertbe egy cigi-sörre, de minden be volt zárva. úgyhogy az ablakon kellett kimászni. Egy span felém pöckölt egy szálat a cigisdobozból, és azt mondta – „Na, ez tökre olyan volt, mint egy esküvő. Vagy még annál is jobb.” Ebben egyetértettünk. Már mindenki kint volt a kertben, sör, ugartás, más sztorik, adás-vétel, politika, amikor észrevettem, hogy Misiék sehol. „Hol vannak?” – kérdeztem valakitől. – „Jaj, tök nyál az egész! Még mindig odabent smárolnak.”