Te + Én

A ketchupos bokájú balerina

Rossz szájízzel is rád találhat a szerelem, de akkor te is találd meg gyorsan a fogkefédet

Bence meséli: Hajnalodott. A legrosszabb pillant az, amikor még ki sem nyitottad a szemed, de már fáj a fény. Legjobb lenne vakon kitapogatózkodni a fürdőszobáig, és egy fogkefével bezuhanni a zuhany alá. Így is akartam tenni barátom lakásában, ahol egy tegnapi buli rosszízű emlékeként, öten-hatan heverhettünk szerteszét. Óvatosan mozgolódtam, mert valaki a bordáim között aludt, olyan furcsa levegővételekkel, hogy arra gondoltam – “Ezt meg kéne néznie egy szerelőnek”. Még mindig nem volt erőm kinyitni a szemem.

shutterstock_1175839012

BELETENYERELTEM EGY ELVESZETT PIZZASZELETBE

Na, erre már felébredtem, mert hideg olajtól csuszamlós, mégis lerázhatatlan pizza az ujjak között felébreszti az embert. A látvány olyan volt, amiért érdemes minél kipihentebben ébredni. Te is tudod, mi van egy rosszul sikerült buli után a lakásban. Röviden: két nap takarítás.

Nézem a szőnyegen eldobált pizzás dobozokat, műanyag poharakat, eldőlt italos üvegeket, csikkeket, felborul virágos cserepeket, és ahogy így emelem fel a fejem, megláttam őt.

Mosatlan edények halmai között táncolt a kis amerikai konyhában – a sok tányér-pohár már nem fért a mosogatóba. Zene is volt, jazz, Stan Getz, ha jól sejtem, nem vagyok biztos benne.

MÉG PANTOMIM VAGY MÁR BALETT?

A lány éppen csak mozgott, de ehhez minden porcikáját megfeszítette-elernyesztette egy árnyalatnyira. Nem ringatózott, nem táncolt úgy, mintha egy aerobik maradványait próbálná összerakni. Csukott szemével önagára figyelt csak. Amikor leengedett kezeit vállaival felhúzta, kézfeje a térde fölé emelkedett, és lábujjhegyre állt, rájöttem, hogy balettozhat. Stan Getz jazz szaxofonja és balett, hm, mintha mindig egy pár lett volna.

NEM AZ A KÉRDÉS, HOGY MIÓTA

Valami internetes forrásból szivárgott a zene, senki sem ébredt fel rá. Találgattam, mióta táncolhat a lány. Úgy éreztem, minden perc, amit elmulasztottam borzasztó nagy veszteség. Amit csinált, azt nem volt se szexi, se szép, csak nagyon békés és megnyugtató. Mintha megállt volna a világ, minta odakint minden rémálom, ostoba tréfa lett volna idáig,

És akkor megérezte, hogy nézem. Kinyitotta a szemét. Hosszan nézett, mereven, és nem tudtam, hogy megijesztettem-e, vagy úgy érzi, kilestem, és ezzel meg is aláztam. De aztán, lassan, olyan lassan, hogy már kezdett elfogyni a levegőm – úgy látszik, nem vettem lélegzetet azóta, hogy észrevett -, szóval, ilyen lassan elmosolyodott. Éppen csak, de az a valami mosoly volt. Nyugtázó mosoly, nem több, semmi barátság.

“Mióta nézel?” – kérdezte, nem is nézve rám, hanem egy összegyűrt sörösdobozt vizsgálva a szemetes mellett.

“Nem az a kérdés – mondtam sehogy se találva megszokott hangomat -, hogy mióta, hanem, hogy meddig nézhetlek még?”

“Meddig akarnál?” – emelte rám a szemét.

“Amíg élek…” – esett ki a számon, és rögtön megbántam, hogy ilyen sziruposan tudtam csak kifejezni magam ennek a ketchuptól vöröslő bokájú balerinának.

“Nem vagy 100-as.” – válaszolva megint csak nyugtázva a tényt.

Hát, tényleg. Még nem vagyok 40, de már 7 éve ennek, s ha előbb kel, mit én, mindig eszembe jut ez a történet.