Egyéb

Vendégszerzőnk tollából – A zivatar

Mara, egyik kedvenc vendégszerzőnk egyre többet ír hozzánk. Mi szeretjük írásait. Leginkább azért, mert Mara szemén keresztül minden szépnek látszik. Megszépül még az alföldi, testet-lelket húzó, tanyasi sár is. A villám, a vihar is. Olvassátok olyan szeretettel, ahogy ő veti papírra a gondolatait.

Ülök egy gyönyörű, pitypangos rét kellős közepén. Koszorút fonok a virágokból a fejemre. Legyintgetem a méheket, akiknek szintén az én virágom mézére fáj a foguk. Egy gyerekdalt dúdolok. Elnyom a csicsergés, a tavaszi szellő, és ledőlök a fűbe. Nézem a kergetőző bárányfelhőket. Csodálatosak az illatok, káprázatosak a színek. Élénkebb minden tavasszal. Az ég kékebb, a fű zöldebb, és szivárványszínűekké válnak a virágok.

Otthon elvégeztem a feladataimat, kiteregettem, loptam egy kis időt arra, hogy bejárjam a környéket. Befújtam magam kullancsriasztóval, mert vigyáznom kell nagyon. Májátültetett vagyok, gyakorlatilag „nincs immunrendszerem”. Hoztam a mobilomat is, hogy fotózni tudjam a számomra szép pillanatokat. A mezei virágokat, porzó rovarokat, az érdekes fákat.

A távolból hallgatom a traktorok, vetőgépek halk zümmögését, és elnyom az álom.

Dörrenésre riadok fel. Szívem vadul kalapál. Ez mi volt? Körbekémlelek. Egy hatalmas felhőtömeg körvonalait pillantom meg, és már cikázik is belőle egy villám.

Fotó: iStock.com/mdesigner125

Fotó: iStock.com/mdesigner125

Figyelni szoktam az interneten az előrejelzést, és időfürkész kis csoportomat is a várható eseményekről. Írták, hogy várható egy-egy zivatar kialakulása, de amikor elindultam, felhőtlen volt az ég, a radar sem mutatott jelet. Ez a kis fiatal csoport hamar befogadott, és élményeikkel, fotóikkal mindig elkápráztatnak, lenyűgöz, mennyire szeretik az időjárást, annak alakulását. Jó kis beszélgetések szoktak kialakulni a csoportban.

Mire ezt végiggondolom, megint dörren egy hatalmasat. Elkezdek számolni. 15-ig jutok el, mire meglátom a vad cikázást is. Még nincs közel, még ráérek csodálni. Nagymamám tanította ezt nekem, hogy így tudom megítélni, mennyire van tőlem az égiháború központja. Alapvetően nem vagyok bátor ezen a téren, igenis félelemmel tölt el a természet vad ereje. A villámok pedig tudom, hogy veszélyesek.

Gyermekkoromból emlékszem a szomszéd srácra, akit villám sújtott. Bár túlélte, ronccsá vált. Sose lett újra az, aki valaha volt. Ez örökre belém véste, hogy sem a tűzzel, sem a villámmal nem játszunk.

Most azonban lenyűgözve nézem a csodát. Ilyet ritkán látni. Annyira gyönyörű, ahogy látom a távolban a szakadó esőt. Az Alföldet nem szelik ketté hegyek, így nagyon messzire ellátni. A nap viszont keresztülsüt a felhőkön. Színes kavalkádot produkál. Lenyűgöző látvány.

De nagyon gyorsan közeledik. Csend lesz. Elhallgatnak a madarak is. Belém villan, hogy a ruhákat kiteregettem az udvarra száradni a friss levegőbe. Így felveszem a nyúlcipőt, és sietek haza.

Fotó: iStock.com/kulkann

Fotó: iStock.com/kulkann

Hatalmas szél kerekedik, szinte a semmiből. Dörren, és pár perc múlva már cikázik is. Berontok a kapun, vadul rángatom a ruhákat. Beszáradtak már, így bent csak össze kell hajtogatni őket. Beviszem, és újból kirohanok.

Mert nem tudok ellenállni a látványnak. Figyelem, ahogy egészen közel van már. Lenyűgöz a szépsége, és fogva tart a félelem is. Olyan ez, mint egy dopping. Nincs ellenszer. Mobilomat kattogtatom, hátha elcsípek egy villámot. Nem vagyok profi fotós, nincs gépem sem hozzá, de hátha, hátha.

Ekkor a fejemre koppan egy esőcsepp. Széttárom a kezem. Nézem a fejem felett vadul szálló madarakat, és elképzelem, hogy én is madár vagyok. Szállok, repülök a széllel. Majd mikor a közelemben csap le a villám nagyot dörrenve, akkor fürge lábbal berohanok. Becsukom az ablakokat, mert már szakad az égi áldás. Az ablakból figyelem tovább. Nem tart sokáig, hamar eláll.

Majd meglátom. Gyönyörű. Ilyen színeket festeni nem lehet. A szivárványt. Mindjárt duplát is. Csodálatos. Kimegyek, magamba szívom az üde, friss levegőt. Zamatos. Keveredik az eső a fekete föld és a virágok illatával. A méhek, mintha mi sem történt volna, teszik tovább a dolgukat.

 

Én pedig boldog szívvel nézem tovább a szivárványt, míg el nem tűnik, mintha soha nem is lett volna jelen. Mintha csak a képzeletem vetítette volna a fejem fölé a tünékeny égi hidat.