Otthon

Egyedül a gondolataimmal: 42 kilométernyi énidő

Három hete ilyenkor épp maratont futottam. Négy órán keresztül egyedül a gondolataimmal – minden nagycsaládos anya álma. Még gondolkodni is volt időm: biztos normális dolog-e sok gyerek mellett amatőrként ilyen távokra vállalkozni?!

Az első tíz kilométeren teljes eufóriában csak magammal foglalkoztam, élveztem a tömeget, csodaszép fővárosunkat, a világ minden tájáról érkező futókat, az őszi színkavalkádban tobzódó Gellért-hegyet, s azon gondolkodtam, hogy lehetséges az, hogy valaki nem fut. Kell ennyi önzés, ennyi kikapcsolódás, végre itt az a híresen kötelező énidő. Büszke voltam magamra, az elvégzett edzésmunkára, hogy bepasszíroztam a sportot a család-munka-háztartás nem létező üresjárataiba. Közben elfutott mellettem néhány babakocsis futó, megelőztem egy indiánnak öltözött tollas úriembert és egy Rubik-kockába bújt futót, egy fürge fiatalember pedig a 70 éves édesanyját tolta tolókocsiban maga előtt a teljes távon. Hát sokfélék vagyunk.

Fotó: iStock.com/kieferpix

Fotó: iStock.com/kieferpix

A sport a mi létszükségletünk

A második tíz kilométeren aztán elkezdtek tolulni az emlékek. Az elmúlt fél év, a felkészülés képei. A nyári hajnalok, amikor kibújva az alvó gyerekeim mellől 2-3 órára a férjemre bíztam őket, és futás közben megfigyeltem, hogyan ébredezik a Balaton mellett nyaraló sokaság. Előjöttek a közös terepfutóversenyeink képei, ahol egy híján minden gyerekem elindul rendszeresen, mert valahogy abban szocializálódtak, hogy mozogni, futni márpedig létszükséglet. Hány helyen jártunk együtt így a nyáron…! Be-beugrott a férjemmel való közös éjszakai futásaink és beszélgetéseink emléke, mindig szigorúan fektetés után, amikor sport ürügyén végre beszélgetni is tudtunk. Minden pillanat, amikor a „jajcsakelnekelljenindulni”-ból „jajdejótfutottam” lett. Futottam esőben, hőségben, munkába menet vagy épp hazajövet, gyerekeim kíséretében, futótársakkal, magányosan, unottan, fáradtan, extázisban, boldogan, várakozva…

Elég lesz az ebéd?

A harmadik tíz kilométeren meghallottam a harangszót, és énidő ide vagy oda, nem tudtam nem arra gondolni, hogy otthon már ebédel a családom, vajon elég lesz-e, jó lesz-e, amit kora reggel főztem. S holnapra még ellenőrizni kell a leckéjüket, meg el ne felejtsem beküldeni az úszáspénzt, jaj, és a tornacuccukat még ki se mostam. Azt hiszem, fehér inget is venni kell a héten az ünnepségre, meg valamelyik a cipőjét is kinőtte. A hétvégi zsúrra meg már megint elfelejtettem visszajelezni, sebaj, biztos megérti a másik anyuka. A férjemnek meg el ne felejtsek szólni, hogy holnap ő hozza el a gyerekeket az úszásról, mert nem érek oda értük. Na, inkább futok, bele se gondolok a jövő hétbe…

Fotó: iStock.com/PointImages

Fotó: iStock.com/PointImages

Fal helyett

Az utolsó néhány kilométeren már nem gondoltam semmire. A lábam vitt, amennyire kellett, nem jobban, de nem is kevésbé. Csak néztem ki a fejemből, félig boldogan, hogy csinálhatom, félig várakozva, hogy már ne kelljen csinálni, és akkor…  feltűnt a mezőny mellett integetve férjem és a legkisebb lányom. Tartotta a kis szurkolótábláját, adta a vizet, és biztatott, hogy már nem kell sokat futni. Az ártatlan kis szemeiből ragyogott, hogy ő most nagyon szurkol és nagyon büszke. Ha lett volna fal a maraton közben, akkor és ott biztos ledőlt volna.

Szóval, az igazat megvallva, nem tudom, normális-e öt gyerek mellett ennyit futni, de én még nem találtam jobb módját a kikapcsolódásnak, a gondolataim elől való menekülésnek és az azokhoz való visszatérésnek, a problémamegoldásnak, a közösen együtt töltött időnek, a példamutatásnak, a hitelességnek. Persze simán megértek mindenkit, aki nem jön lázba attól, hogy este 10-kor, szakadó esőben, hőségben futni kell menni, ugyanis 30 éves koromig azt sem tudtam, hogy létezik futócipő, de abban biztos vagyok, hogy ki kell mozdulni az életünk fotelzónájából, akár együtt, családostul, ha tartalmasan akarunk élni.