Otthon

Életünk lapjai – A tökéletes anyák mind ökouzsit csomagolnak?

Történetek, amik rólunk szólnak. Rólunk. Nőkről, férfiakról. Családokról. Gyerekekről. Emberekről, akik soha nem váltak családdá. Szerelmekről. Csalódásokról. Hűségről és árulásról. Rólunk. Mindannyiunkról. Ez alkalommal Andrea, egy olyan anyuka keresett meg minket, aki nem, egy kicsit sem érzi tökéletes anyának magát.

„Messze áll tőlem a tökéletes anyaság (is). Egyáltalán a tökéletesség kifejezéstől és annak minden formájától berzenkedek. Túl nagy elvárásokat gyanítok mögötte. Meg hamisságot. Egy olyan képet, amelynek köze sincs a valósághoz. Ettől függetlenül tudom, a legtöbb anyuka – én magam is – arra törekszünk, hogy csemetéink a leges-leges-leges-legeslegjobb gondoskodást kapják meg a világon. Ha lehet, tőlünk, mégis csak mi vagyunk az első számú edzők (az apukák mellett) ebben az életnek nevezett hajrában.

Értük élünk. Meg jár is nekik a mindenre kiterjedő, alapos, átgondolt és leginkább a tudatos gondoskodás. A táplálás területén is. És ahogy látom, a nagyon jó anyukák, kimondom, na: a TÖKÉLETES ANYUKÁK ökouzsit csomagolnak a csemetéknek. Minden nap. És ezt ki is posztolják – igen gyakran – a közösségi oldalakra. Aztán amikor én belebotlok egy ilyen színes, csábítóan salátás, zsírszegény triplasajtos, gyümölcsfalatkás uzsonnaposztba, hát szerfelett bosszankodom. Felágaskodik bennem a bűntudat. Mert én akkor is, ma reggel is, pénzt (paripát, fegyvert) csomagoltam a gyereknek.

Fotó: iStock.com/noblige

Fotó: iStock.com/noblige

Ma például teljesen boldog voltam, mert nem a gyerek malacperselyéből csórtam el azt az aprót, amit aztán orvul uzsonnapénzként nyomtam a gyerek kezébe. Becsszó, a saját táskáim mélyéről vadásztam össze a pénzt. Mind az ötszáz forintot, amiből aztán a gyerek majd szépen megoldja a tízóraiját. Mert reggelizett itthon – ennek nyomaival minden reggel találkozom. Kakaózott, kavart magának müzlit is. Van itthon cukormentes változat, abból evett, de bőséges, a pultra is jutó szemcsékből úgy láttam, azért a saját adagját megszórta cukorral is. Mert kell az energia. De legalább bedobott a táskájába egy almát is. 14 éves a drága gyermek, fiú és fejlődésben van. Meg örökös ellenkezésben velem, az apjával, a világgal. A mindenféle trendekkel, amit nem a saját korosztálya talál ki vagy képvisel. Az étkezés területén is. Ökouzsis próbálkozásaim rendre kudarcba fulladtak, fulladnak. Csoda, ha egy ideje pénzre váltom a személyes gondoskodást? Aprópénzre a tökéletes anyaság látszatát is.

Mondhatjátok bátran, hogy biztos már az elején elrontottam, és egy kamasz táplálkozási szokásait nem lehet csak úgy ukkmukkfukk megreformálni. Apró lépésenként kell haladni, meg fontos a személyes példamutatás. És akkor én rámutathatnék, hogy a gyerek az én cukormentes müzlimet cukrozza ehetetlenül édesre és higgyétek el nekem, nem tehetek arról, hogy egy ideje undorodik mindentől, ami zöld. Nem a spenót miatt van, amit babakorában tetszik-nem tetszik alapon belekanalaztam, az biztos, mert a füstölt sajtos-húsos, spenótos makarónit azért még megeszi. De három napig nem szól hozzám, ha brokkolit lát az asztalon. Szerinte büdös és kész és nincs az a gasztronómiai fortély, ami a brokkoli eredendő bűzét képes lenne elnyomni.

Fotó: iStock.com/a_namenko

Fotó: iStock.com/a_namenko

Csatáztunk sokat, egy ideje feladtam. És akkor jönnek velem szembe a tökéletes ökouzsis posztok. Valaki mondja már meg nekem, árulja el a titkot, hogy lehet egy 6–16 éves „kicsivel” a brokkolikrémes, sómentes zabpehelyszeletet megetetni? Vagy a nyers céklakrémet, a tonhalas zellerkolbászkákat? Tuti lefizetik a gyerekeket valami mással. Anya elkészíti, lő egy fantasztikus fotót, posztol. A gyerek meg bedobhat az ökouzsi mellé a táskába néhány túró rudit, az apa meccsről megmaradt, megszottyadt sóscsipsze mellé.

Tudom, hogy én vagyok a hunyó. De a lelkem mélyén remélem, nem vagyok egyedül… nem vagyok egyedül anyaként, akik mind kudarcos harcot folytatunk azért, hogy a gyerekünk minőségi falatokhoz jusson. Talán nem vagyok egyedül azzal sem, ha bevallom, hogy én néha párizsis zsemlét dobok össze vacsorára és az egyedüli vitaminforrás a szendvicsben a hűtő alján lelt kicsit már fonnyadt paprika. Talán nem vagyok egyedül azzal, hogy ettől még NAGYON SZERETEM a gyerekem, csak éppen nincs elég erőm ahhoz, hogy TÖKÉLETES legyek, sőt… ahhoz sincs erőm, hogy ezt a látszatot keltsem másokban. Továbbmegyek: igény sincs bennem erre. Szívből remélem, a gyerek érzi ezt, átlát a szitán, és naponta, jókedvűen elrágcsálja azt az almát, amit az én gondoskodó szívem az egészséges táplálkozás jegyében az asztalra csempészett. Lesz, ami lesz alapon.”