Csillagok

Együtt (l)enni jó

Bagdy Emőke mondja valahol, ha a nőnek nincs ideje megteríteni az asztalt, ott a család is szétesik. Kemény szavak ezek. Régen mintha ezt maguktól is tudták volna az emberek, ma már szakértő kell, hogy megértsük.

Később pedig kemény önneveléssel vesszük rá magunkat, hogy megterítsünk, készétel helyett főzzünk, időt szánjunk a leülésre, és kikapcsoljuk a tv-t, számítógépet, okostelefont, amíg étkezik a család. És nem a metrón hazafelé toljuk be az olcsó pizzát, az utcán a maradék szendvicset vagy a számítógép előtt a nassot. Hanem együtt. Közös asztalnál. Egy időben. Ha egyáltalán van ilyen.

Fotó: iStock.com/KatarzynaBialasiewicz e

Fotó: iStock.com/KatarzynaBialasiewicz e

Heten az asztal körül

Gyorsan vissza kell idéznem, mikor is volt olyan utoljára, hogy mind a heten az asztal körül ültünk. Hú, szerencsére nem olyan régen. Pedig azért annyira nem evidens. Az egyik gyerek még haza sem ért az edzésről, a másik már hullafáradtan az ágyba dőlt, a harmadik túl akar lenni gyorsan a vacsorán, mert akkor nézhet egy kis esti mesét, a negyedik a kamaszok magányát szereti élvezni a szobájában, és nem is érti, mire való az asztal, ha az ágyban is lehet enni. Ja, az ötödiknek meg esze ágában sincs kijönni a kádból. Meg hát az étkezőasztal is teli van cuccal, néha még a reggeli maradékai is nyomokban felfedezhetők, de a még meg nem írt házik mindenképp ott tornyosulnak. És ráadásul bevallom, ha ellenzik a szakértők, ha nem, én anyaként szeretek néha egyedül is enni. Mert akkor nem kell percenként felugrálni, kiszolgálni, feltörölni, újramelegíteni, kihűteni, verekedőket szétválasztani, „én ezt nem szeretem” meccseket lejátszani. Néha kell ez a luxus.

A közös evés stresszoldó

Pedig az étkezés még egy olyan közös pont, amire mindenkinek szüksége van, vagyis néha az egyetlen útkereszteződés az egész napos rohanó útvesztőben. Ezért küzdök érte. Hogy legyen hangulata. Hogy legyen valami finom az asztalon. Hogy az otthon lévők nagy többsége egy és ugyanazon a helyen tartózkodjon néhány percig, és hogy talán mindenki egy kicsit szóhoz juthasson. A második melegszendvics után csak kibukik, hogy ki csúfolt ma az iskolában, milyen rossz érzés volt lekésni a villamost, és mégsem volt olyan vészes a mai úszás, pedig mekkora balhét csaptak előtte. Együtt rágjuk át a problémákat, emésztgetjük egymás élethelyzetét. Mert a közös evés (többnyire) stresszoldó.

Fotó: iStock.com/Wavebreakmedia

Fotó: iStock.com/Wavebreakmedia

Ma is együtt vacsorázunk

Hiába szeretek főzni, sok gyerek, munka, háztartás mellett nem szoktam már extra vacsorákat rittyenteni, úgyis elfogy minden öt perc alatt, inkább megtanítottam őket, hogyan lehet elkészíteni, ha valami jobb fogásra vágynak. Egy bizonyos korosztályt pedig még valóban motivál, ha megsütheti az egész családnak a bundás kenyeret, csinálhat egy jó salátát vagy kisüthet 50 palacsintát. A családi munkamegosztás sem véletlenül lenne ideális felállás, de a „porszívózz ki” nálunk valahogy nem működik. A „ki jön kakaós csigát, pogácsát, pizzát gyúrni?” költői kérdésre nagyobb eséllyel találok vállalkozó szelleműeket. Vétek lenne ezt nem kihasználni. Mert mindenkinek jó, az adott gyerek is hasznosnak és ügyesnek érzi magát, a többiek is örülnek neki, és valahogy az étel mellett azt is megkapják táplálékul, hogy az élet dolgai nem maguktól vannak, hanem meg kell értük dolgozni, és akár még hálásnak is lehet lenni.  És ahogy leülünk, mindig végigfut bennem, hogy hiszen én mindig is erre vágytam, gondoskodni másokról, egyben tartani a családot, és olyan otthonélményt plántálni a gyerekekbe, ami felvértezi őket a hétköznapok ridegségében.

Tényleg, ma este kikeverek a középső fiammal egy nagy adag palacsintatésztát. Már a levegőben meg tudja fordítani. Ma is együtt vacsorázunk. Azért jó, hogy megmondta Bagdy Emőke.