Stílus

„Fogyott húsz kilót, színesebben öltözik, mint valaha, megműttette fájós bütykeit…” – Mi is lehetünk csodás ötvenesek!

Míg sokan azt vallják, ötven felett lehúzhatjuk a rolót, kész, vége, elillant az élet „szép fele”, mások makacsul és számomra pozitív módon hisznek abban, hogy az ötven feletti létezés kihívásokkal, szépséges élményekkel, csodákkal van tele.

Talán az az út is ötven felett indul, amely végre önvalónk felé vezet. Talán az az út már nem mások érdekének és elvárásainak megfelelően kacskaringózik, talán nincs már tele tilalomtáblákkal, kényszerparkolókkal, talán a kátyú is kevesebb. De ha mégsem, ha rögös az az út is, akkor is tisztább az úti cél.

Van nekem egy barátnőm… 

Van nekem egy kedves ötvenes ismerősöm. Anyuka. Van négy gyönyörű gyereke, akik mostanában röpültek ki a családi fészekből. Van, aki nem repült nagyon messzire, vissza-visszajár (mosni és feltankolni a saját hűtőt), más több ezer kilométerre épített magának új otthont. Ez az anyuka azért magára maradt nagyon, mert a férje rég elköltözött, a gyerekek töltötték meg élettel, derűvel, feladatokkal a házat és anyjuk szívét. Szóval a gyerekek elhussantak, és az anyuka ha nem is váratlanul, de azért nagyon magára maradt. Ahogy ő fogalmaz: tétlenkedik a keze, folyton tennivalót keres, csak egy kicsit még hadd vasalhasson, főzhessen kakaót a „kicsiknek”, úgy, ahogy annyi éven át. Azért dolgozik, ahogy eddig, van munkája, de az se húsz évvel ezelőtt, se most nem okoz örömet számára. Tapossa a malmot, időben beér, hazaér. Nem kért soha indokolatlanul szabadnapokat. Meggürcölt a gyerekek jólétéért, no meg az időben befizetett számlákért. És most azt mondja, azt érzi, neki véget ért az élete. Nincs tovább. Örömtelen minden reggel, szürke felhők takarják számára a napot. És nemcsak az egyedüllét nyomasztja, hanem az, hogy nem tudja, miért ébred fel reggelente. Nem hiszi – így nem is várja – azt az örömöt, amit az élet egészen biztosan tartogat még számára. Ilyenkor jönne jól egy könyv, egy mester, valaki vagy valami, ami képes lenne ebből a csodákat elszalasztó, félig alvó lélekállapotból felrázni, útba irányítani, szelíd lökéssel továbbindítani.

Fotó: iStock.com/yacobchuk

Fotó: iStock.com/yacobchuk

De lehet másként is

Van aztán olyan ismerősöm is, aki ugyan nem várta remegő szívvel az ötvenet, de az eljött magától, és nem kényszerítette térdre éveinek száma, se az élet természetes változásai. Az elcsendesedő gyerekszobák, aztán később a hőhullámok, még később a női energiák elapadása. Szabaddá vált. Ma, ha nem dolgozik, az országot járja férjével, minden zegzugát, minden titkos túraösvényét ismeri Magyarországnak. Fogyott húsz kilót, színesebben öltözik, mint valaha, megműttette fájós bütykeit, hogy még többet tudjon gyalogolni. Megtanult autót vezetni – pedig fiatal éveiben rettegett a forgalomtól. Csodás fotókat készít, tájképeket fest, ruhákat tervez. Percek alatt fejti a keresztrejtvényt. Mindenre jut ideje. Minderre, ami valaha érdekelte, de a család, az élet, az elvárások, a „sok nem lehet”, a „neked úgyse sikerül”, a „nem vagy rá alkalmas”… a rengeteg „nincs rá idő”, „nincs rá pénz” sorompók útjába álltak.

Fotó: iStock.com/Wavebreakmedia

Fotó: iStock.com/Wavebreakmedia

De nem is az aktuális és aktív lendület a fontos talán, persze az is. De ennél is hangsúlyosabb, hogy jövőt tervez ötven felett. Álmodozik, aztán makacs kitartással meg is valósítja álmait. Már nem engedi, hogy mások véleménye, kishitűsége lehúzza. Magára talált, és újra egymásra találtak férjével is. Erről többet nem mesél, szemérmes maradt, de szemlátomást kivirult.

Ha választhatok, én ezt az utóbbi utat választom majd, ha eljön az idő, az én időm, az ötven felett. Túrázni akarok, utazni, mesekönyvet írni, unokázni, megtanulni idegen nyelveket. Álmodni, jövőt tervezni. És szemérmesen hallgatni arról, amiről beszélni felesleges.