Csillagok

100 év, milliónyi élmény: a mi Szabó Magdánk

Pontosan ma 100 éve született Szabó Magda, akiről nehéz bármit is írni, hisz írt ő eleget önmagáról, rólunk, a világról. Feltettük a kérdést szerkesztőségünkben, kinek melyik a kedvenc regénye, és miért.

Panna, hírszerkesztőnk az Abigélt imádta: „Lehet, hogy közhelyes, de nekem az Abigél a kedvencem. Az volt az első és az volt az, amit százszor is újraolvastam. Gyerekfejjel egy ilyen bentlakásos iskolát nem tudtam Magyarországra képzelni, meg egyáltalán a kor sem volt világos még, pláne hogy milyen háború folyik épp? És azt sem értettem egészen, hogy miért kapnak hamis papírokat egyes diákok, hogy megmeneküljenek, de mindezek ellenére is imádtam. Valószínűleg egyébként túl korán olvastam, nagyon sok könyvvel jártam így. Szóval csak később állt össze minden, és akkor még jobban szerettem érte. Emlékszem, teljesen odavoltam attól, hogy Gina nem tud beilleszkedni, hogy milyen gonoszak egymáshoz a lányok. Az a rész maradt meg legjobban, amikor légiriadó volt és lementek a pincébe, végre kibékültek és Gina kiabálta, hogy akarja a terráriumot is üresen. Én olyan boldog voltam! Aztán a filmet már a nagymamámmal néztem együtt, és az is nagy kedvenc lett, most is a fülemben van, ahogy futottak a lányok a folyosón és kopogott a cipőjük. Ha jól emlékszem, a párbeszédek szó szerint a könyvből voltak és az mindig annyira jó. Most is megnézem mindig, ha véletlenül elcsípem. Mást is olvastam aztán később, de semmit nem szerettem meg ennyire. Talán majd később jön el az én Szabó Magda-korszakom.”

🤒☕️📖 #betegseg #pihi #szabómagda #abigél #bookstagram

A post shared by Lilla Szombath (@lilla_szombath) on

Képszerkesztőnket, Annát  a Für Elise világa varázsolta el. „Úgy, ahogy mást az Abigél, engem a Für Elise szippantott be. A 4 éves Magdolna pontosan annyira megzabolázhatatlan, mint amilyen én voltam ebben a korban. Csillogóan okos, ámulatba ejtő a fantáziája, és olyan szabad, amilyen szabad csak egy kisgyerek tud lenni. Nagyon sajnáltam, hogy végül nem készült el a második kötet, de azt gondolom, annak is megvan az oka.”

Judit, szenior szerkesztőnk pedig a legnagyobb rajongó: „Ha lenne olyan az életemben, hogy kedvenc íróm, akkor nekem ő lenne, de egyre kevésbé hiszek a ’kedvencben’, ez több. Nekem vele sokkal mélyebb a kapcsolatom, az egész életemet végigkísérik a regényei. Csodálom őt, eszét, műveltségét, rengeteget tanultam tőle. Középiskolában kezdődött, a magyartanárom nagyon szerette, és párunknak, akik fogékonyak voltunk az irodalomra, ajánlotta. Olvastuk is, amit csak tudtunk. Emlékszem, a padtársam Az őzt dolgozta fel, nekem a Freskó jutott, másik barátnőmnek pedig Az ajtó. Teljesen ledöbbentünk mind a hárman. Ezek a regények nem hasonlítottak semmire, amit azelőtt olvastunk. 17 évesek voltunk, nyitottak még mindenre, egyenesen megbabonáztak minket ezek a szövegek. Aztán tovább olvastam, megszállottan. A Pilátus volt a következő, és emlékszem, őrjöngtem attól a tehetetlen dühtől, amit éreztem: mennyire nem értik egymást az emberek! A további években mindent elolvastam, amihez hozzájutottam, amire szükségem volt,  akkor és ott, amikor kellett. Egyik regénye sem okozott csalódást. Talán a Régimódi történet az egyetlen, amit nem fejeztem be soha, de cserébe ezerszer láttam a belőle készült tévéfilmet, és a színházi közvetítés is fel van véve: Sulyok Mária, Sütz Ila főszereplésével. De időről időre újranézem a Danaidát is Törőcsik Marival, ami csodálatos film, de a könyvhöz hasonlítani sem lehet.

Számomra legfontosabb regénye mégis a Katalin utca. Azt hiszem, négyszer olvastam eddig, és hangoskönyvben is legalább ugyanennyiszer pörgettem végig, a csodálatos Ráckevei Anna hangján. Ebből a regényből tanultam meg, hogy tulajdonképpen nincs is olyan nagy különbség múlt és jelen között, és aki egyszer már élt, az valójában sosem hal meg. A Katalin utca az a hely, ahova nemcsak a könyv szereplői, de én is menekülök, ha nagyon hiányzik a múlt, a szeretteim vagy a halottaim.”