Siker

„Ha nem futok, az nem én vagyok” – interjú Lubics Szilviával

Nehéz elhinni, hogy az amatőr hosszútávfutó és ultramaratonista, az Ultrabalaton és a Spartathlon többszörös győztese, Lubics Szilvia két fia megszületéséig egyáltalán nem is sportolt semmit. Azóta életet adott még egy fiúnak, sikeres fogorvosi praxist visz, és mindemellett készül a versenyekre. Arról faggattuk, vajon hogy csinálja.

A Magyar Becsület Rend birtokosa vagy, többszörösen is az év ultrafutója, negyedik lettél a világ legnehezebb futóversenyén, a Badwater Ultramaratonon, olyan sok kiváló eredmény birtokosa vagy, hogy felsorolni is nehéz. Hogy kezdődött ez az egész?

2003-ban kezdtem el napi szinten futni. Picik voltak a gyerekek, az volt a célom, hogy kiszellőztessem a fejem. Mivel nem volt segítségünk, akkor mentem futni, amikor a férjem otthon volt, és vigyázott a gyerekekre. Gyakorlatilag már az első héten kitaláltam, hogy szeretnék félmaratont futni – kellett, hogy legyen egy cél, ne csak futkorásszak. Az első félmaratonomra augusztustól októberig készültem, és nagyon nagy élményt jelentett, hogy képes voltam végigfutni, holott korábban sosem sportoltam. Felfoghatatlan volt, hogy tudok 21 kilométert futni. Ezután már nagyon hamar kitaláltam, hogy tavasszal szeretnék elindulni a maratonon. 2006-ban már elkezdtem az ultrafutást, 2010 óta tovább nőttek a távok.

Fotó: Lubics György

Fotó: Lubics György

Mit szól mindehhez a család?

Mindenki örült neki, a férjem is. A sportolás előtt nagyon le voltam fogyva, 43 kilót nyomtam, és sokat betegeskedtem, a futás pedig megerősített és ellenállóbbá tett. Esténként mentem futni, nem volt ez nagy ügy, hiszen alvásidőben megoldottam, ráadásul a férjem is sportol, így tudja, milyen élmény ez.

Hogy kötöttél ki a hosszútávfutásnál?

Teljesen véletlenül. 2004-ben lefutottam három maratont, és terhes lettem a harmadik kisfiammal. Futottam, mozgásban voltam vele végig, de akkor nem versenyeztem. Egyéves koráig nem is futottam maratont, csupán félmaratont, mert ennél nagyobb távolság már gondot okozott a szoptatásnál. Egyéves múlt Kolos, amikor elkezdtünk beszélgetni egy ultrafutó ismerősömmel, aki nőként elsőként futott Sparthatlont Magyarországon. Timivel párban indultam el az első 12 órás futáson. Ez volt az első versenyem háromgyerekes anyaként, és megnyertük. Jöttek az újabb és újabb ötletek, sikerélmények, apránként nőttek a célok. 2007 tavaszán olyan jók lettek az eredményeim, hogy válogatott lettem 100 kilométeren. 24 órát viszont sosem akartam futni, úgy gondoltam, hogy azt azért már nem vállalnám, ám egy ponton mégis megpróbáltam.

Fotó: Lubics György

Fotó: Lubics György

Milyen volt az első egynapos futás?

Elég szörnyű volt. Válogatott csapatban kerültem ki, de azóta se futottam olyan rossz eredménnyel. Az első tizenkét és fél órában jól álltam, de amikor belegondoltam, hogy további tizenegy és fél hátravan, az nem esett jól a lelkemnek. Tanulságos volt. Abban az évben már az első Spartathlon versenyre is beneveztem, így eléggé kétségbe voltam esve, hogy ott mi lesz. Előtte még lefutottam egy Ultrabalatont, más technikával, egy sokkal okosabb kezdéssel, és a jó eredmény nem is maradt el. Abban az évben a Spartathlon is jól sikerült.

Hogy jut időd fogorvosként dolgozni mindemellett?

A futást a munkával, no és minden egyébbel nagyon nehéz összeegyeztetni. Heti 15-20 órákat edzek, mások a célok, más, amit tenni kell értük, és bár a gyerekek nőttek, nem kevesebb körülöttük a tennivaló. Emellett fogorvosként rengeteg betegem van, folyamatosan lavírozok a teendők között. Feszített tempóban élünk, de a férjem továbbra is segít, sőt még többet, mint a legelején. Neki is meg kellett tanulni kezelni ezt a helyzetet, és nekem is, de egész jól belerázódtunk.

Mit jelent számodra a futás? Mire gondolsz közben? 

Versenyen arra koncentrálok, amit elterveztem. Azt is kitalálom még előre kis mantrák formájában, hogy mire fogok gondolni, például hogy ez a szakasz arról szól, hogy hiszek magamban. Futás közben pedig nem nagyon gondolkodom, küzdök azzal, hogy csináljam, és minden lépéssel haladjak a cél felé. A futás maga része az életemnek, hozzátartozik. Szabadságot, célokat, barátokat jelent, meg még annyi minden mást. Nem tudom elképzelni, hogy nem futok. Ha nem futok, az nem én vagyok.

Szilvi jelenleg a Spartathlonra készül, ami szeptember utolsó péntekén kezdődik, szurkoljunk neki!