Nem mondom, hogy mindennap, de azért olykor-olykor kapunk cifrákat a gyerekünktől. És ebben nem válogat, nincs tekintettel sem a helyre, sem az időre vagy a szülei lelkiállapotára: ha olyanja van, oszt minket rendesen. Nemcsak ilyenkor, de amikor ellenáll, hisztizik, üt, vág, és gyakorlatilag a nap minden percében ott van bennem a kétség: vajon rossz anya vagyok? S a válasz, amit magamnak adok, azért legtöbbször maximum egy erős hááááát… S igen, joggal. Mert sajnos gyakran kapom magam azon, hogy nem figyelek rá úgy igazán, hogy a könnyebbik utat választom, vagy hogy konkrétan zsarolom. Ha pedig éppen fontos dolgot csinálok, legalábbis szerintem fontosat, megbeszélek, ő pedig egyszerűen belevág valami teljesen felesleges mondattal, legalábbis szerintem feleslegessel, nagyon mérges vagyok rá.
Fotó: iStock.com/romrodinka
Már előre félek, hogy életem végén, mint abban a filmben, beültetnek egy moziterembe, és végig kell néznem az összes olyan pillanatot, amikor bántottam, nem figyeltem rá, mert zavart valamiben. Amikor rossz anyja voltam, aki nem vitte időben orvoshoz mert „túl laza” volt, vagy éppen az, aki teljesen feleslegesen tette ki a fájdalmas vérvételnek. Kétszer is. Aki kinevette kedves kis szavait, majd kijavította őket teljesen feleslegesen, aki lefotózta kiszolgáltatott pillanataiban, s meg is mutatta ezeket a képeket másoknak (mondjuk legalább közzé nem tette őket), aki kibeszélte a háta mögött, s ezzel még lehet, hogy meg is alázta a kis lelkét.
Én voltam és vagyok az, aki túlfélti, s ezzel az önállóságát akadályozom. Én töröm le a lelkesedését, töröm meg az akaratát, de ugyanakkor számtalan esetben olyan dolgokra kényszerítettem, melyekhez egyáltalán nem volt kedve: vízbe dobtam, babaúszásra vittem, babamasszázsra, babaénekeltetésre, pedig semmi mást nem akart, mint hogy hagyjam nyugton, s hogy velem lehessen, a közelemben, a testem melegében. Nem hagytam. De én voltam az is, aki nem szoptatta, amikor éhes volt, mert a szakirodalom szigorúan három órát írt elő, s én voltam az, akinek hetekbe telt, míg rájött, valójában mire is lenne igénye. Sőt az is, aki tévedésből kiabált vele, aki féreértette, vagy éppen aki nem értette, pontosan mit is akart közölni, pedig ki értené, ha nem az anyja?
Fotó: iStock.com/tatyana_tomsickova
Hiába ordítottál, hogy Anya, ne menj el!, mégis otthagytalak azokon az estéken, amikor mennem kellett, legtöbbször színházba, moziba, vagy csak a barátaimnak panaszkodni, hogy micsoda nehéz élete van az anyáknak. Még egy fél évtizedet sem éltél, de máris annyi bűnt követtem el ellened, mint talán még senki ellen ezen a világon, leszámítva talán a saját anyámat.
Alig várom, hogy ott üljek abban a székben és magyarázkodjak. Mert az azt jelenti majd, hogy akkor, életem végén is mellettem lesz a gyerekem. Lesz kinek magyarázzam, hogy nagyon sokat dolgoztam, a főnököm hívott épp, amikor rákiabáltam, csak jót akartam a babaúszással, azt hittem, élvezni fogja. Csak azért féltettem annyira, mert nagyon szerettem, s csak azért hagytam ott esténként, hogy kipihenjem magam, valami nagyon mást csináljak, és jobb anyja legyek másnap reggeltől. Persze senkit nem fog érdekelni. De remélem, hogy mégis.
