A válások, szakítások egyik legfőbb oka az lehet, hogy a két ember elkezd külön „utakon” járni. Ilyen megtörténhet, ha a pár túl fiatalon kerül össze, ha már nem annyira fiatalokl azonban mégsem rendelkeznek kellő önismerettel és fogalmuk sincs arról, hogy valójában mit szeretnének vagy akkor is, ha a kapcsolat közben olyannyira eltávolodik egymástól a két fél, hogy már nem is az a két ember van együtt, akik még a kapcsolatuk elején voltak.
Az én történetem
Három évig voltam együtt a barátommal. Nagy, mit nagy, óriási szerelem volt! Nem volt kétség, hogy együtt maradunk… nem évekre, örökre. Óriási energiát adó, hosszú-hosszú ölelések, nagy beszélgetések, nevetések, utazások, fogadalmak, lánykérés (hajgumival az Akácfa utcában, majd közösen gyűrűnézegetés). Álmodozás a közös otthonunkról, a gyerekeink nevéről, hogy ki milyen tudást fog majd átadni nekik. Egyszer be is mentünk az egyik házasságkötő terembe és csalódottan vettük tudomásul, hogy ez nem Vegas. Fiatalok voltunk és bohók. Mindent akartunk és azonnal. Majd ahogy teltek a hónapok, évek, egyre jobban megismertük egymást, de nemcsak egymást, hanem önmagunkat is, hiszen folyamatosan tükröt állítottunk egymásnak. Szerettünk együtt lenni, szókimondók és őszinték voltunk egymással, ami lehet, hogy néha már túllépett egy bizonyos határt és tüskéket hagyott a másikban. Vannak párok, akiknek szüksége van akár 7–10 évre is, hogy igazán őszinték legyenek egymással. Nálunk nem ez volt a helyzet.
Fotó: iStock.com/Vasilisa_k
A szerelem nem elég?
Nem tudom. Elégnek kellene lennie… mivel hiszek a szerelem erejében. De a közös gondolkodásban, értékrendben és BESZÉLGETÉSBEN is. Munka és gyerek mellett, „könnyű” elbeszélni egymás mellett. És mi lesz a vágyainkkal vagy az olyan apróságokkal, melyek mosolyt csalnak az arcunkra? Gondoljunk csak egy olyan pillanatra, amikor úgy szívből beszélünk arról, ami éppen érdekel minket. Joggal várjuk el, hogy a párunk ezt meghallgassa, sőt érdeklődjön, mert ha ez kiveszik a kommunikációinkból és csak a pelenka a legérdekesebb téma, akkor könnyen új utakra léphetünk. No nem fizikailag, sokkal inkább lélekben.
Az én kapcsolatomban is bekövetkezett ez a helyzet. Amikor már láttam, hogy nem érdekelte a páromat a mondandóm, az rettenő hervasztó volt. Mondhatni kapcsolatgyilkos. Így történt meg az, hogy fizikailag még a kapcsolatban maradtam, mert reménykedtem abban, hogy ez a helyzet változik, azonban szellemi szinte új útra, új utakra léptem. Már nem vele osztottam meg a legféltettebb titkaimat, gondolataimat.
Maradjunk együtt vagy sem?
Ez itt a kérdés. Sokszor ismételt frázis, de attól még így van: egy kapcsolat két emberen múlik és ha le tudjuk venni magunkról a „rózsaszín” szemüveget és képesek vagyunk arra, hogy legalább önmagunknak ne hazudjuk, akkor láthatjuk, hogy mi is a valóság. Egyfelől érdekes, másfelől teljesen érthető, hogy amikor visszanézünk, akkor tűpontosságal meg tudjuk mondani, hogy melyik pont volt az, ahol lépni kellett volna vagy éppen hogy nem, illetve amikor éreztük, hogy valami már nem stimmel. Ám ezeken a helyzeteken mégis túllépünk, legfőképpen a szívünk miatt. Visszafelé nézve mindig tisztán látunk, hiszen az érzelmeink már nem játszanak szerepet és már a remény is meghalt. De visszatérve az eredeti kérdésre a helyes választ sem én, sem a rokonaink és a barátaink sem fogják tudni megválaszolni. Csakis az a két fél tudja, hogy valójában mi zajlódik le egy adott kapcsolatban, akik benne vannak. Kaphatunk nagyon jó, ám rettentő rossz tanácsokat, ezért óvatosan bánjunk velük!
A szenvedélyes emberek gyorsan beleugorhatnak egy párkapcsolatba, házasságba, de sok esetben a megfontoltság, pontosabban a lassúság sem jelent garanciát. Egy kapcsolat megromlása nem egy pont, hanem egy folyamat. Ha észrevesszük a folyamatot és szeretnénk rajta változtatni, akkor változtassuk meg a kormányunk irányát, illetve mint ahogy a betegségek esetében is szokás: az idejében diagnosztizált problémákat meg lehet oldani vagy még viszonylag sérülésmentesen ki lehet belőle szállni.
- ha egyikünk sem jó reagálja le a problémákat,
- ha eltávolodunk érzelmileg, fizikailag,
- ha csalódottak vagyunk,
- ha valaki fél az elkötleződéstől, házasságtól (ebben az esetben nagy veszély lehet egy szemfüles kolléga/kolléganő),
- ha rombolják az önértékelésünket, önbecsülésünket, akkor…
Fotó: iStock.com/shironosov
Eljött a változás ideje
Sosem felejtem el, hogy szerettem volna örömet szerezni a volt páromnak és annak ellenére, hogy egyáltalán nem vagyok egy konyhatündér típus életemben először elkészítettem neki az egyik kedvenc ételét: vadast krumpligombóccal. Nem a legegyszerűbb étel és megfelelő konyhai eszközökkel sem rendelkeztem, de kifejezetten jól sikerült. Izgatottan vártam, hogy megérkezzen, de különösebben nem hatotta meg, hogy egész nap a konyhában voltam. Ez is rossz érzés volt, de mindezt meg tudta mindazzal fejelni, hogy amikor leültünk a csodálatosan megterített asztalhoz (terítő, szalvéta, gyertyafény, finom bor), egy csepp örömet sem láttam rajta. Kérdezgettem, hogy van-e valami baj, de azt mondta, hogy nincsen. Szinte szótlanul ettünk és semmit sem mondott a főztömre, pedig pontosan tudta, hogy tőlem ez nagy dolog. Így nem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem, hogy ízlett. Válasz: meg lehetett enni. Nyomban elküldtem.
A menjünk vagy maradjunk kérdés újból előkerülhet, ha a kapcsolat közben rájön valamelyik fél, hogy neki nem is ez az ember kell, nem azért, mert vele van valami probléma, hanem azért, mert nekünk van másra szükségünk. Komoly kihívást jelenthet, ha valakinek a munkája a legfontosabb és nem képes kompromisszumokra.
Hogyan tovább?
A válás, szakítás folyamata alatt egy egész személyiségfejlődésen, változáson megyünk keresztül. Mondhatni felér az egész egy „ingyenes” önismereti tréninggel. Nagy valószínűséggel őszintébbek leszünk önmagunkkal és a tanulságokat pedig jó, ha magunkkal visszük. Az élet a legnagyobb tanítómester, ezért ha nem változunk, újra és újra ugyanolyan vagy hasonló problémákkal találjuk szembe magunkat. Aki nem néz szembe a régi kapcsolatával, az ugyanazt viszi tovább és ugyanazt kapja vissza… csak egyre durvább formában.
Most jó?
Igen. Tanultam, fejlődtem és visszakaptam önmagamat. Örülök, hogy nem házasodtunk össze és nincs gyerek, de ahol van, még mindig jobb idejekorán felismerni, hogy valami működésképtelen, mint erőltetni valamit, ami nem működik és veszekedni, feszültségben élni.
A szakítás, válás nagy lecke, ami magában foglalja azt, hogy meg kell tudunk tanulni veszíteni, talpra állni, megsimogatni a vállunkat, majd továbbállni, mert az élet bizony megy tovább.
