Balázs, hogy látod, olvasnak még a gyerekek?
Ha a probléma oldaláról közelítem meg a kérdést, akkor engem nem az zavar, ha a gyerekek nem olvasnak, sokkal inkább a szülők generációja ejt néha kétségbe. Ugyanis mi alapvetően könyvek között szocializálódtunk. Valahogy azt látom sokaknál, hogy mintha egy nagy nyűgként dobták volna le magukról az olvasást. Sokat metrózom, és a könyvet olvasó és a legtöbbször zombi üzemmódban, céltalanul mobilt pörgető emberek aránya szerintem több, mint kétségbeejtő. És a legfőbb gond éppen a szülők példamutatása. Miért választaná egy gyerek a nehezebb utat, ha a felnőttektől azt látja, hogy ők sem erőltetik meg magukat?
Fotó: Kerepeczki Anna
Az olvasóvá nevelés nem úgy néz ki, hogy a tíz-tizenkét éves gyerekkel veszekszem, amiért nem hajlandó elolvasni a Toldit. Az a gyerek, akinek meséltek esténként, akivel türelmesen elbeszélgetnek a szülei, az jó eséllyel fog maradandó olvasmányélményt találni magának, ha nem is feltétlenül az iskolai tananyagban, de a változatos és kiváló kortárs mese- és ifjúsági könyvek között. Az olvasás nem csak a szépirodalom miatt fontos, vagy a lelki szükségleteink kedvéért. Azok a gyerekek, akik szívesen olvasnak, sokkal jobb szövegértők, könnyebben tanulnak, szebben és választékosabban fejezik ki magukat, és bizony az önmegvalósítás terén is könnyebben boldogulnak. Sokszor akár két évvel is azok előtt járnak a korosztályukból, akiknek nem meséltek, és akik semmit sem olvasnak önállóan. Szóval lenne ennek kézzelfogható haszna is, nemcsak bölcsész agymenésről van szó, mint sokan hiszik.
Sok a népszerű könyv a gyerekközösségekben most is, az más kérdés, hogy ezek egy része nem a legminőségibb alkotás. De ha úgynevezett belépő könyvként tudnak funkcionálni, az olvasás megszerettetésének eszközeként bármelyik könyv hasznos lehet. Persze megpróbálhatjuk a gyerekeket a klasszikusok felé, vagy a szerintünk igényesebb kortárs felé terelgetni, de didaktikusan ez nem igazán fog menni. Még a kevésbé olvasó felnőttek is elszaladnak, ha megérzik, hogy rájuk akarunk erőltetni valamit. Fontos, hogy a könyv saját felfedezés legyen, hogy ő akarja éppen azt elolvasni. Ennek egyik oka lehet, ha a történet neki szól, róla szól. Remélem, hogy A Pál utcai fiúkat még sokáig olvassák majd, de én már találkoztam totális értetlenkedéssel is a gyerekek részéről, hogy ugyan miért baj, ha kisbetűvel írják le a nevedet? Ők ugyanis csetelés közben kisbetűvel szokták írni egymás nevét az egyszerűség kedvéért. Éppen ezért meg kell születniük a jelen problémáit, megoldandó feladatait feltáró könyveknek is, a jövő klasszikusai ma még kortárs történetek.
Fotó: Érdi-Harmos Réka
Most jelent meg a Todó könyvek második kötete, amelyben Todó az óvoda után kitálal az alsó tagozatról. Ez is egy ilyen könyv lehet szerinted?
A Todó könyvekben egy nagy igazságérzetű és szeretetéhes kisfiú számol be az óvodás, majd iskolás életéről. A cím nem árul zsákbamacskát, itt valóban egy kitálalásról van szó. Ami ugye egy érzelmileg felfokozott és semmiképp sem objektív ábrázolás. A gyerekek magukra ismerhetnek Todóban, aki azért lesz hős, mert újra és újra ki kell lépnie a komfortzónájából, és meg kell találnia a helyét, szerepét a közösségben, ami – a felnőttek szeme előtt gyakran rejtett módon – különösen kegyetlen tud lenni. Mind a két könyv humoros, játékos, olykor provokatív, tabudöntögető, de sohasem öncélú, vagy közönséges. A humoros hangvétel megágyaz az érzelmeknek. A Todó könyvek ugyanis „érzékenyítő könyvként” is működnek. Bízom benne, hogy nemcsak a gyerekeknek, de a pedagógusoknak, szülőknek is segítenek ezek a történetek kifinomultabbá tenni a hallásukat, látásukat és empátiájukat, ha a gyerekek mindennapjairól van szó. Mert ha hazajön a gyerek az iskolából, ahol dobálták a táskáját, igazságtalanul kapott rossz jegyet, vagy a látszólagos barátai kiközösítették maguk közül, szerintem teljes joggal van felháborodva. Bízom benne, hogy a Todó könyvek segítenek feldolgozni ezeket a problémákat. Fontos azonban, hogy ez nem egy pszichológiai, gyermeklélektani szakkönyv, hanem hús-vér szereplőkkel teli történet, ahol senki sem tökéletes, és sorozatosan váratlan helyzetek adódnak. Nem nehéz ráismerni az olvasóknak a saját életükre benne.
Nagyon más ennek a kötetnek a megjelenése, mint az előzőé. Ez tudatos döntés eredménye?
Igen, ez azért van, mert az első részét Vidák Zsolt rajzolta, ezt a másodikat pedig Ritter Ottó. Nagyon szerették a gyerekek Vidák Zsolt szinte street art-os dizájnját, tárgyi ábrázolásait, sokan ráismertek a saját óvodájuk helyszínére benne. Magyar férfi szerzőtől óvodás tematikájú könyv még nem jelent meg, Zsolt vagány képi világával ez egy igazi kuriózum. Sokan, főleg a gyerekkönyvek terén konzervatívabb ízlésű felnőttek nem is tudtak mit kezdeni ezzel a csomaggal, aminek ilyen a külcsíne, belül pedig olyan fejezetek rejt, mint a Nincs fütyijük, Mócsingos hús vagy a Bekakilok. A kötetnek azonban sokan rajongói lettek, különösen azok, akik felismerték, hogy hiánypótló kiadványról van szó.
Fotó: Kerepeczki Anna
Kétszer ugyanezt a poént nem lehetett volna elsütni, úgyhogy bár folytatás a Todó kitálal a suliról, de a hangsúlyokat kicsit áthelyeztük mind a könyv megjelenését, mind pedig a tartalmát tekintve. Még több valódi, bonyolult, komplikált érzelem jellemzi ezt a második részt, árnyalódtak is a karakterek, bonyolultabb viszonyrendszerbe kerültek, köszönhetően annak, hogy kinőttek az oviból. Ritter Ottó rajzainak van egyfajta képregényes, rajzfilmes vonulata, egy újabb dimenzióval gazdagította Todót. Lehetséges, hogy érkezik még egy következő (talán befejező, ezt még nem látom előre) része is a sorozatnak, de arról még korai lenne bármit is mondani, hogy miről fog szólni, vagy milyen lesz a grafikai megjelenése. De ha itt és most zárulnának Todó kalandjai, remélem, így is sok megbeszélnivalót sikerült behoznom vele az óvodai, iskolai közösségek életébe. Az író-olvasó találkozókon nagyon pozitív a gyerekek és nagy örömömre a pedagógusok, könyvtárosok visszajelzése is.
