A nélkülözhetetlen beszerzések – élelmiszerek, testszerek, vegyszerek, a havi-napi menü – és annak rugalmas újragondolása, hiszen nem és nem jó az, ami egyszer már bevált. Másodszorra nem garantált a lelkesedés, és nem akarod, hogy a kukában végezze a gyerek ebédje, azt se, hogy a párod finnyásan turkálja az ételt.
Azt se akarod, hogy te legyél az, aki mások után eltakarítja a maradékot – mégis ez történik (hónapok), évek óta. Takarékoskodásod egyik formája, hogy magad pusztítod el azt, ami a tányérokon megmarad. Jól van ez így, más is így csinálja, nincs szíved kidobni az ételt – mások éheznek, stb.. Tartod magad a szabályokhoz, komfortzónád határai NEM rugalmasak, bár fáradsz nagyon, és szűk a farmer, pedig pár hónapja csak, hogy nagyobb számra cserélted. Turkáltál egy újat. Hurrá, ennyi jár neked.
Fotó: iStock.com/Mkovalevskaya
Ellátod a családod, úrrá leszel koszon, káoszon, ételmaradékon
Beszerzed, megszerzed, elintézed, kimosod, beszeded, vasalod, súrolod. Köszönöm nincs, kötelességed teljes erőddel kiszolgálni a családot. Jár nekik az anyai (női) gondoskodás. A tiszta ruha, a tiszta, komfortos, barátságos és meleg otthon. A finom falatok.
A gyerekeknek jár a türelmes anya, a párodnak a türelmes feleség, aki tök ügyesen időben ágyba dugja az utódokat, szexidőt, helyet teremtesz. Hisz ez is a TE kötelességed. Plusz szép maradsz. Mert ez is elvárás. Folt nem maradhat a pólódon, nem lehetsz gyűrött, izzadt és fésületlen, hiába cibálja naphosszat hajadat (1, 2 sok) gyerek, a robot nem látszódhat meg a külsődön, hiszen kötelességed külső-belső vonzással a családban, a gyerekek mellett tartani a párodat. Maradjon apja a gyereknek.
És te rohansz
Még nem jársz el otthonról, még a négyórás munka is távolba vesző remény csupán, és valahol jól sejted azt is, ha az otthonlét „kényelme” mentén kihívás az élet, a munka/háztartás párosítása kihúzza majd lábad alól a talajt. Sok ez így nagyon, és még több lesz, ha intézményesül a gyerek élete. Csak látszólag szabadul fel idő, a bölcsis-ovis kötelező napirendhez való alkalmazkodás/hivatás majd felülír mindent.
Rohanássá válik minden reggel (vagy már most is az). És te rohansz, mert párod időbeosztása még a tiédnél is szigorúbb. „Jajlesznektekhaapukaelkésikegyszer”, csattan az ostor.
Ha te késel is csattan az ostor, nem jutsz előre, se egyről a kettőre, mindenből kimaradsz, nincs siker.
Fotó: iStock.com/Mkovalevskaya
Ez az anyaság
Robot van. Kapkodós reggelek, homlokpuszi, meg a telefon – lázas a gyerek, a főnök rád néz, de úúúgy, te meghúzod magad, íróasztalok alatt bújva lopózol elfele. Hisz anya vagy, menned kell, de a hónapban már harmadszor, és megígérted, amikor visszajöttél, hogy ilyen nem lesz. Megoldod, majd a szomszéd, az anyád, az ufók. Tudod te is, a csodában bíztál, hisz nincs segítség. Magadra maradsz ebben is, mint annyi másban.
A gyerek lázas, taknyos, az óvónő rád pirít, miért vitted egyáltalán, fertőző, nem? Lesütött szemek, igazat adsz, a méltatlankodáshoz is fáradt vagy. Igazságod rég nem keresed, csak azt az egy órácskát, amikor magad lehetsz. Bűvös perceket, a helyet – ahol, amikor fújhatsz egyet. Megtörlöd homlokod, szemed. Nyújtózol nagyot. Ez az anyaság.
És akkor a gyerek hátulról átölel, puszit ad, csimpaszkodik, úgy szeret. A párod meg hazafelé letépett pár ibolyát. Esetlen kis virágcsokor, szára sincs, te mégis vízbe teszed. Megremeg szíved. Terítesz, merítesz, betakarsz. Puszit adsz és éjjel odagömbölyödsz ahhoz a férfihoz, akit szeretsz. Öleled. Ez az életed. Nem mondasz fel, dehogy!
