Te + Én

Tudod, miért működött a nagymamád házassága?

Nagyon sokan keresik a választ arra a kérdésre, miért mennek ma olyan könnyen tönkre a kapcsolatok, és mi tartotta össze még a nagyszüleinket.

Tetszik vagy sem, a házasságok csak az utóbbi évtizedekben váltak romantikussá. Régen két család egyesülését jelentették, általában a vagyon, a földek, a kereskedelem miatt – vagy az uralkodóknál békék, háborúk, területharcok és szövetségek megerősítőjét. Szerelemről ritkán volt szó. Voltak frigyek, amelyek már a bölcsőben előre megbeszéltettek, és a két fél tehetett, amit akart, ha engedelmeskedni akart a családjának, ahhoz ment, akihez mondták. Nagyszüleink már kicsit jobban beleszólhattak abba, kivel kötik össze az életüket, de a fő kérdés ekkor is azon forgott, hol lesz a ház, a kert, a föld. A szerelem idővel tűréssé változott, hiszen a válás nem volt alternatíva, mert hogy tudtak volna különköltözni, amikor minden közös volt, s úgyis éppen csak megéltek?

Fotó: iStock.com/Halfpoint

Fotó: iStock.com/Halfpoint

Ma már mindent akarunk

A mai házasságok már nem gazdasági egyesülések, hiszen jó esetben már egy nő is fenn tudja tartani magát a keresetéből. Viszont ma már a házasságtól mindent elvárunk, amit a nagyszüleink még nem: lobogjon a szerelem, áradjon a szenvedély, legyenek gyerekek, közös vagyon, béke, izgalom, együttlét, harmónia, hűség, odafigyelés, nyaralás, és minden, amit hosszú távon folyamatosan fenntartani lehetetlenség. Az egyik oka a házasságok szétesésének az az álmodozás, ami az igent megelőzi. A nők alakja megváltozik, szépségük megfakul, és két gyerek után a legnagyobb partiarcból is mackónadrágos, lófarkas háziasszony lehet, miközben a férfiak egy része nem tud hűséges, szeretetteli, megértő, kedves, gazdag, figyelmes, jó apa, jó munkaerő és jó férj lenni folyamatosan. Nagyszüleink még nem várták, hogy partnerük tökéletes legyen, nekünk meg sokszor a legjobb sem elég.

Kommunikáljunk!

Olyan sokszor elmondják, de nem véletlenül ez a párterapeuták első tanácsa. Nem lehet úgy jó házasságot működtetni, hogy nem vagyunk tisztában saját igényeinkkel, és nem jelzünk vissza párunknak rendszeresen arról, hogy érezzük magunkat, mit szeretnénk. Ugyanígy meg kell hallgatnunk a másik verzióját is a boldog párkapcsolatról, és valamiféle kompromisszumos létezésben megállapodni. A lenyelt sérelmek, a tettetés, a kifogások, a tűrés csak nagyon nagy méreghez vezet.

Fotó: iStock.com/Vadven

Fotó: iStock.com/Vadven

Vagy mégse?

Beszélhetnénk még párkapcsolati tanácsokról, de tulajdonképpen felesleges, sokkal nagyobb a baj. Nagyszüleink boldogságáról álmodozunk, mert a nosztalgikus kitartás, évtizedeken átívelő szeretet és biztonságérzet, az állandó partner mindannyiunkban felkelti a vágyat. Csakhogy azok a dolgok, amik ehhez az életen átívelő szerelemhez kellenek, nem feltétlenül tesznek minket boldoggá. Például a tűrés: régen evidencia volt, ma már tudjuk, hogy előbb-utóbb időzített bombává változtatja a kapcsolatot. Az sem felel meg korunk lelkialkatának, ha elhisszük, hogy nem kaphatunk jobb társat, és meg kell elégednünk azzal, ami van. Ez ötven éve még működött, ma már nem. Rettegünk a magánytól? Az igaz, eleink is ezt tették, hát ott maradtak a házasságukban. Ma már senkit sem dicsérnek meg ezért. Ahelyett, hogy már letűnt emberek, korok, elvek szerint próbálnánk élni az életünket, inkább keressük meg azt, ami ma minket boldoggá tesz, legyen az párkapcsolat, házasság vagy szingliéletforma – esetleg ezek keveréke.