Otthon

Tegyél jót! – Futás árva gyerekek mosolyáért

Árva gyerekekért fut, magányos gyerekeket ölel, visz fényt és meleget a didergő hétköznapjaikba. Gui Angélával, a Tegyél jót! program futásainak szervezőjével beszélgettünk.

„A program keretein belül a résztvevők egyik árvaháztól futnak el a másikig, és mint minden, ez a kezdeményezés is a véletlenen, egy mondaton múlt, amit meghallottunk. Tavaly, amikor az országot futottuk körbe, a futás egyik szakasza éppen egy árvaház mellett (Szátok) haladt el.

Mi kapunk többet, most már látom

Nekünk hosszú órákig üresen, feladat nélkül maradt két 9 személyes mikrobuszunk, kitaláltuk hát, hogy szeretnénk meghívni néhány gyereket az árvaházból: túrázzanak, kiránduljanak velünk, és a nap végén találkozzanak a futókkal. Miért? Mert úgy gondoltuk, inspiráló lehet számukra az olyan emberekkel való találkozás, ahol a sikerhez nem kell más, csak egy döntés, önmaguk és a kitartás. Mindaz, amit eszközként a szülő nélkül nevelkedő gyerekek is birtokolhatnak. Hogy lássák, elszántsággal kiemelkedő eredményeket is el lehet érni.

 Akkor még „csak” ez volt a cél, talán azt hittük, ezzel adunk sokat (és igen, természetesen), de most már azt is látjuk, mi, akik ezeken a programokon részt veszünk, sokkal többet kapunk a gyerekektől.

Fotó: Gui Angéla

Forrás: Gui Angéla

Túl az ennivalón, a cipőn

Az árvaház vezetője rendkívül nyitott és támogató volt, mi lelkesek, és a gyerekek is örömmel vettek részt az eseményen.
Kirándultunk, beszélgettünk, ismerkedtünk velük, a mindennapi életükkel. És egyszer csak az egyik kisfiú megkérdezte a borzalmasan elfáradt futók egyikét, hogy tud-e úszni. Az igenlő válasz után pedig álmodozó szemekkel azt kérdezte, hogy a tengerben is? És akkor az a kérdés úgy sokáig feszült a levegőben. Mert sok felismerést elindított. Egyrészt azt, hogy mennyire rá tud görcsölni egy viszonylag jó körülmények között élő ember a maga által felnagyított problémákra. Másrészt, hogy az a kisfiú nagy valószínűséggel a maga erejéből, támogatás nélkül soha nem fog semmilyen tengerben úszni. Talán még itt se sehol nagy vízben. Nincs rá lehetősége. Arra is ráébresztett az a mondat és száz másik, ami akkor, annál a találkozásnál elhangzott, hogy az alapvető dolgokon túl egy sor mindenféle vágyakozás van a gyerekekben.

 Túl az ennivalón, a cipőn, olyan apróságok, amelyek számunkra vagy a gyerekeink számára természetesek, de egy árvaházi gyerek számára elérhetetlen távolságra vannak.

Fotó: Gui Angéla

Forrás: Gui Angéla

Fussunk el minden árvaházba, és úgy vigyük oda a Tegyél jót! programot!

Egy nappal később pedig az ország körbefutásának utolsó napján a Szülők Háza Alapítvány lelkes anyukái futottak babakocsival.
Valahogy így kezdődött, összekapcsolódtunk a Szülők Háza Alapítvány Tegyél jót! programjaival, és nemcsak sportnap lett a gondolatból, hanem rendszeres családi nap, ahová olyan foglalkozást viszünk, amire minden gyerek vágyna. A körmüket festjük ki, csinálunk nekik szép frizurát, sütünk-főzünk velük, vagy motort szerelünk, mindezt pedig az önkéntes családok részvételével.

Karácsony előtt így futottunk el Budapestről Szátokra, ahol minden egyes lépés róluk szólt. És ezt tudták is a gyerekek, hogy hajnal ötkor rajthoz állunk és aznap értük futunk. Közben egész nap azok a segítők, akik nem futottak, a gyerekekkel töltötték a napot: rengeteg programot szerveztünk számukra, és az is meglepő tapasztalat volt számunkra, hogy nem kell a gyerekeknek a millió program. Elég egy is, de ott velük együtt legyünk, rájuk figyeljünk. Dzsudzsák Balázs autogrammal ellátott fociját vittük le a gyerekekhez. Azt rúgták órákon át. Csak fociztak, nem kellett a sok megszervezett egyéb esemény.

A figyelem, az együtt nevetés kellett. Az ölelés kellett nekik.

Igen, az ölelés, mert az árvaházakban élő gyerekek ennek érzik leginkább hiányát: a simogatásnak, az összebújásnak, a személyre szóló, nevesített figyelemnek, elismerésnek. Az az érzés hiányzik nagyon, hogy igenis fontosak, szerethetők, értékesek.

A karácsonyi futás előtt többször meglátogattam őket és meglepődtem, hogy meglepődtek azon: nem csak egyszer látnak az életben. Hogy újra megjelenek. Hogy visszatérek. Kérdezték is, miért? És meghökkentek a válaszon, hogy azért, mert jó velük, mert szeretek velük lenni.
Amikor azt kértük tőlük, hogy árulják el, kiket szeretnének megismerni, milyen híres sportolókat hozzunk el hozzájuk, azt felelték, nem kell nekik más, csak mi. Azok, akik ide visszajárnak, a futók, az orvosok, én. Mert mi vagyunk számukra a hősök.

Milyen érzés ezzel szembesülni? Szavakkal igazán nem leírható. De hát ezért említettem az elején, hogy most már tudjuk: mi vagyunk azok, akik igazán kapnak ezektől a gyerekektől.

Fotó: Gui Angéla

Forrás: Gui Angéla

Anya, jöjjünk még!

Karácsony előtt azt kértem a lányaimtól (11, 14 évesek), hogy kísérjenek el a szátoki eseményre, ismerjék meg az ottani gyerekeket, az életüket, lássanak bele abba, amibe beletesszük a szívünket.
A kisebbik rá is állt gyorsan, de a nagyobbik lányom – kicsit védve magát – nehezebben bólintott rá. Neki sok vidéken élő barátja van, azt mondta, fél attól, hogy megszeret valakit és aztán nem tudja majd elviselni, hogy ritkán lehetnek csak együtt. Aztán – az én kedvemért, mert nekem mégiscsak az volt a karácsonyi kérésem – ráállt a dologra. Felkészítettem őket egy kicsit, mert annyira azért nem problémamentes az ottani gyerekek élete. Elmeséltem nekik, hogy volt úgy, épp mentő vitt el egy súlyosan bedrogozott fiút, és azt is elmeséltem, hogy a fiókok, szekrények zárral vannak ellátva, így védik a magántulajdont. Mert kell. Szóval nem árultam zsákbamacskát, nem szépítgettem a dolgot, a körülményeket. Mégis úgy jöttünk akkor este haza, hogy ‘anya, jöjjünk máskor is’. Nekem akkor volt igazán karácsony.

A megszámlálhatatlanul sok élmény közül kiemelkedik még egy szívbemarkoló: egy 15 éves kislány az első találkozásnál félrehívott, azt mondta: beszélni szeretett volna velem. És akkor megnyílt, dőlt belőle a szó. Vendég volt egy másik árvaházban, buli volt, megtetszett neki az egyik fiú, és most ő szerelmes. És mit csináljon. Mesélt és tanácsot kért, ahogy egy lánygyerek tenné ezt az anyukájával. Nem tudom elengedni ezt az élményt, mert minden másnál beszédesebb számomra: ezeknek a gyerekeknek szeretet kell, törődés kell, figyelem kell. Ölelés kell. Egy kicsi jó. Hát ezért futunk. Ezért megyünk vissza újra meg újra. Most március 4-én pedig Szátokról futunk át Mónosbélre az ottani árvaházba. Ez több mint 150 km futást jelent. Élményt, szeretetet a gyerekeknek, és megfogalmazhatatlanul sok jót a felnőtteknek.”