Siker

„Mérhetetlen öröm a fiammal együtt állni a színpadon” – interjú Csepregi Évával

Egy fellépésre sietve kaptuk el a mindig mosolygós, energikus és jókedvű Csepregi Évát, hogy meséljen nekünk a Neoton Sztárjai sikeréről és arról, milyen érzés a fiával együtt állni a színpadon.

2017-et írunk és még mindig felcsendül a legtöbb hajnalig tartó buliban a Holnap hajnalig, a Kétszázhúsz felett, a Santa Maria vagy a Don Quijote, amelynek ritmusaival együtt énekelnek a huszon-, harminc-, negyven- vagy ötvenes korosztályból valók is. Csepregi Éva és a Neoton Sztárjai pedig alig tudnak eleget tenni a sorozatos felkéréseknek.

Fotó: Baracs János és Csányi István

Fotó: Baracs János és Csányi István

Nagyon zsúfoltnak tűnik az idei szezon, már most szinte az összes hétre legalább egy koncertet találtam a programnaptárban egészen év végéig.

Igen, több mint ötven koncertünk van már lekötve és csak jönnek a felkérések, ebben pedig még nincsenek benne a kisebbek, amelyekből csak e hónapban 18 lesz szerte az országban. A tavalyi év nagyon mozgalmasra sikeredett – olyannyira, hogy idén kicsit kevesebb fellépést vállalunk. Annyiban igyekszünk könnyíteni a dolgunkon, hogy nem vállalunk koncert utáni további fellépést, míg korábban ezt is megtettük. Illetve próbáljuk kényelmesebbé tenni az utazásokat – ha úgy hozza a helyzet, inkább megszállunk a környéken valahol.

Úgy látom, nagyon vegyes a közönség korösszetétele, a huszonévestől a hatvanasokig ott énekelnek a tömegben. Hogyan változott a közönség az elmúlt évtizedekben?

Sokkal felszabadultabb lett, mint a ’80-as, ’90-es években volt. A ’80-as években kizárólag ülő közönség mellett játszottunk. Emlékszem például az enyingi sportcsarnokra, ahol addig nem kezdhettük el a koncertet, amíg be nem székezték az egész helyszínt és az emberek el nem foglalták a helyüket. Ma már nem hajlandóak leülni az emberek. Táncolni, énekelni akarnak, felszabadultan élvezni a produkciót, amihez mi is igyekszünk a lehető legmagasabb szintű látványvilágot biztosítani.
A Neoton sikereivel kapcsolatban szinte még számomra is hihetetlen, hogy ennyire időtállóak ezek a slágerek. Az, hogy évtizedek múltán is örömet okoznak ezek a dalok, és ennek mi lehetünk az okozói, fantasztikus érzés. Ezek a dalok a mi kincseink.

Fotó: Baracs János és Csányi István

Fotó: Baracs János és Csányi István

Izgul még a fellépések előtt?

Hogyne! Minden koncert előtt izgulok. Persze nagyjából tudom, mit hogyan fogunk a színpadon csinálni, de szerintem minden egyes fellépés egy-egy külön csata, amit meg kell nyerni. Való igaz, hogy van egyfajta odafordulás a régi Neoton-slágerek felé, de soha nem tudtam készpénznek venni a sikert. Meg kell találni az egészséges egyensúlyt a lámpaláz és a közöny között, amely a produkciót uralja. Az egészséges izgalom, ami bennem van, a tudat, hogy felkészült vagyok, beénekeltem, és jó érzéssel lépek fel a színpadra csak jobbá teszi az előadásunkat. Itt minden egyes alkalommal magunkon engedjük át a műsort, egy kis darabunkat adjuk az előadásba. Igaz, a tekintetben nincs nehéz dolgunk, hiszen a Neotonnál nagyon jók a szövegek (ott van például a Lobo, vagy a Don Quijote, amelyekben példabeszéd, mély mögöttes tartalom van, ugyanakkor könnyel el lehet játszani, elő lehet adni őket), de ettől még minden alkalommal kell az a személyes plusz, amit a közönségnek adunk.

Heti akár több fellépés szerte az országban nagyon intenzív fizikai igénybevételt jelenthet…

Valóban, de aki egész életében ezt csinálta, annak már a jó értelemben vett rutinja megvan hozzá.
Emellett tornázom, kutyát sétáltatok, így van ezzel például Ádám is (Végvári Ádám – a szerk.). És hát rájöttünk, hogy a táplálkozáson nagyon sok múlik. Nem hiába viszik magukkal például a Forma–1-es pilóták is a teljes cateringet minden versenyükre. Ekkora fizikai megterhelésnél nem mindegy, hogyan táplálkozik az ember, hogyan töltekezik a hosszú utazások alkalmával. Ha például 2–4 órát az autóban ülünk, akkor könnyű, de tápláló ételekre van szükségünk. Koncert előtt másfél órával ráadásul már nem eszem, tehát olyan energiaforrásra van szükségem, amely erőt ad a fellépésre, de nem nehezít el.

Fotó: Baracs János és Csányi István

Fotó: Baracs János és Csányi István

A fia, Dávid most már évek óta a zenekar oszlopos tagja. Hogyan működik az anya-fiú kapcsolat a színpadon?

Érdekes dolog, amikor az ember együtt dolgozik a fiával. Egyszer évtizedekkel korábban hallottam, hogy az egyik énekesnő a fiával koncertezik, és olyan utópisztikus volt számomra az egész – úgy tűnik, mégis bevonzottam az életembe. A zene szeretete és a zenélés valójában családi tradíció nálunk, hiszen az apja és a nagyapja is zenészek. Dávid ráadásul olyan, mint az édesapja: ha hozzáér a zongorához, az csakis jól szólhat. Kisebb korában azt mondta nekem egyszer: „Anya, milyen jó, hogy te szereted a zenét, amit én is annyira szeretek”. 

A zenekarba kerülése tulajdonképpen egy véletlennek volt köszönhető, mert egy próba alkalmával a korábbi dobosunk nem tudott megjelenni. Dávid épp ott volt és megkértük, hogy ugorjon be, amíg Gyula megérkezik. Később, amikor Gyula távozott a zenekartól nem is volt kérdés, hogy Dávid lép a helyére. Amitől én persze az elején rettentően kétségbe estem, de a tanárai biztattak minket, hogy jót fog tenni neki a lehetőség. És így is lett, rövid idő alatt beilleszkedett és bár az eleje mélyvíz volt neki, ma már nagyon elemében van a színpadon. Amikor a dobszólóban sikere van, az mérhetetlen büszkeség tölt el. Az, hogy együtt élhetjük át ezeket az élményeket úgy érzem, még inkább összekovácsol minket. Nekem pedig óriási élvezet, hogy az életem eme két fontos momentuma – immár a Neoton Sztárjai és a fiam – így összefonódott és kiteljesedett, és hogy Dávid is aktív résztvevőként meríthet abból a fantasztikus érzésből, amit a zenekar sikerei adnak.