Apai nagyapám akkor halt meg, amikor hat hónapos voltam. Mondták, sokat aludtam a mellkasán. Aztán jött az utolsó verseny és a lelke talán örökre az ügetőn maradt. Évekkel később egyszer én adtam át a róla elnevezett emlékverseny végén a győztesnek járó serleget. Rettentő zavarban voltam, ugyanakkor nagyon büszke – valakire, akit bár nem ismertem, de a róla hallott történeteknek köszönhetően azt éreztem, a nagyapám egy különleges ember volt, akihez tartozni már önmagában is nagy dolog. Később persze más, több hősies és kevésbé hősies történetet is hallottam róla, ahogy a másik nagyapámról is.
Fotó: iStock.com/prudkovAnyai nagyapám mellé még oda tudtam ültetni a fiamat, hogy legalább egy közös képem legyen róluk: a törpéről és a matuzsálemről, mindkettejük tekintete átüt a felvételen.
Háború, szerelem, esküvők, hadifogságok, szökések, küzdelmek és kalandok: történetek két fiatalemberről, akik aktív részesei voltak a huszadik század második felének legfontosabb történelmi eseményeinek és nem mellesleg a nagyapáim lettek.
Schäffer Erzsébettől (akit nagyon tisztelek és nagyon sokat tanultam tőle nemcsak a szakmáról, hanem emberségről, alázatról) olvasható az az idézet, hogy „Gyökerek nélkül elpusztul a növény. – Hogy maradhatna meg gyökerei nélkül az ember…”. Hiába vagyunk önálló individuumok, ez az önállóság nem teljesedhet ki anélkül, hogy az ember ne ismerné meg azon felmenőit, akik a létét meghatározták.
Szerethető emberek, nem elérhetetlen hősök
Az identitásunk keresése, a valahová tartozás, az erőt adó háttér felépítése nem megy egyik pillanatról a másikra, a biztos alapokhoz idő és sok-sok történet kell mindegy gyerek számára.
„Különböző életkorokban különböző módon jelenik meg, vagy éppen rejtőzködik a rokonok, felmenők iránti érdeklődés” – mondja Michaletzky Luca pszichológus. „A kisgyermekeknek érdemes mesélnünk a rokonokról, akár egyszerű, hétköznapi történeteket is. Ne állítsuk be őket makulátlan hősöknek, mert ez felesleges elvárásokat helyezhet a gyermekre, méltatásuk mellett mutassuk be emberi oldalukat is. A kamaszok elkezdenek már olyan kérdéseken gondolkodni, hogy ki vagyok én?, honnan jöttem?, amik megértéséhez, a teljes kép kialakulásához szükségük lehet eredetük, őseik ismeretére. Meséljünk nekik, ha kérdeznek, vagy hagyjuk, hogy kutassanak ők! Felnőttkorban általában az egyéb teendők, munka, családalapítás miatt csitul a családfa ismerete – vagy éppen ilyenkor lángol fel, ha eddig nem érdekelte ez a téma, és új hobbira lelhetünk. Nyugdíjas korban végre van időnk levéltárakban kutakodni, beszélgetni távolabbi rokonainkkal, ilyenkor a hasznosság és életutunk integritása érdekében jelenhet meg ez a fajta érdeklődés.”
Fotó: iStock.com/kcslagleEgy fénykép, egy régi pipa, egy karóra…
Hogyan adhatja meg egy szülő, nagyszülő ezt az alapot a gyermekének? Ahol spontán nem megy, ott kézenfekvő segítséget jelentenek a régi családi fényképek, féltve őrzött személyes tárgyak, melyek láttán őszintén kérdezhet és mesélhet egymástól, egymásnak a két generáció. Teljesen hétköznapi tevékenységek kapcsán is fel lehet idézni olyan történeteket, melyek közelebb hozzák az amúgy elérhetetlen távolságban lévő ősöket a gyerekeink számára. „Fontos, hogy ne hallgassuk el a titkokat sem” – javasolja a pszichológus. „Egyrészt ilyenkor egyébként is törékeny a szülők iránti bizalom, másrészt ezektől lesz izgalmas és hiteles a történet.”
