Siker

Édes, ráncos angyalaink – miért jó az öreg a háznál?

Amszterdamban különös kezdeményezés indult útjára: egyetemistáknak ajánlottak fel ingyen albérletet egy idősotthonban, cserébe pedig havi harminc órán át foglalkozniuk kellett az idősekkel. Nemcsak a lakhatási gondok oldódtak így meg, de két generáció is közelebb került végre egymáshoz. Újra.

Miért ennyire fontos ez a közeledés? Leginkább azért, mert a legtermészetesebb erőforrások lehetnek egymás számára a felek, ahogy az meg is valósult évszázadokon keresztül.

Fotó: iStock.com/KatarzynaBialasiewicz

Fotó: iStock.com/KatarzynaBialasiewicz

Jó az öreg a háznál?

Jó bizony. Mindig jó, de különösen ott, ahol kisgyerek születik, kisgyerekre kell felügyelni, vagy a család fiatalabb női tagjai is dolgoznak, és egyéb esetben az ő nyakukba szakadna a háztartás vezetése. Felülmúlhatatlan érzés, amikor egy már nyugdíjba vonult, de még nagyon is mozgékony (nálunk Dédó ezt így mondta: még üzemképes) nagymama kapja kézbe a fakanalat és vezényli a család mindennapjait. Aki tudja, mit kell tenni, ha hirtelen belázasodik a kicsi, és elfogyott a lázcsillapító. Aki otthon van, ha gázszerelőre kell várni, vagy aki „őrzi” a házat, amíg a család nyaral. Mert (újabb bölcsesség életem Dédikéjétől) az öreg nemcsak jó a háznál, hanem kulcsa a háznak.

Szerintem őrzője, védője, vigasztaló angyala

Szerencsés az, akinek ez megadatott élete során, és én életem végéig hálás leszek azokért az évekért, amiket fiatal nőként, anyukaként Dédó szárnyai alatt tölthettem.
És tudom, hogy hálásak a gyerekeim is az éjjeli tejbegrízekért, az almás pitékért, a bablevesért (anya, ne haragudj, de Dédó bablevese a legfinomabb a világon…), a soha ki nem fogyó ölelésekért, a meghallgatásért, a mesékért. A védelemért. Mert Dédó valahogy mindig ott volt, résen volt, ha erősebben ripakodtam rá valamelyik gyerekre, és már vette is szárnyai alá a csemetét: „Halkabban, lassabban, nem dőlt össze a világ”, és simította a bajt, hárította a veszedelmet a gyerek feje fölül. Vigasztalta, ha kellett, ahogy engem is.

Fotó: iStock.com/ shironosov

Fotó: iStock.com/ shironosov

Emlékszem, amikor nem kaptam meg álmaim (akkori) állását, hogy serénykedett körülöttem. Szavakkal nem tudta csillapítani a kudarc érzését bennem, de aznap este tapodtat se mozdult mellőlem. Palacsintát sütött, néha megsimogatta a hajam, csitította a kicsiket: „Anya szomorú, ne háborgassátok…”

A terhet osztani kell

Volt egy csúnya, sok fájdalommal járó vetélésem, kórházban voltam egy ideig. Fizikailag hamar rendbe jöttem, de keserű szívvel viseltem a veszteséget. Nehezen engedtem el azt a babát. Dédó érezte, látta ezt, hagyta, hogy kisírjam magamból a bánatot. Forró kakaóval, fahéjas csigával próbálta kiszeretni belőlem a szomorúságot. Aztán egyszer kézen fogott, és elvitt egy zarándokútra. Csak öregek voltak azon az úton, meg én egy szál magam fiatal nő. Énekeltek nekem, csiviteltek a fülembe, kínáltak sütivel, rántott hússal. (Ezt kóstold meg, angyalom! Az enyém finomabb! Nézd, a Papa újborából töltök neked!)

Így ment ez egész úton, oda-vissza. Meg a meséik áradtak felém. A két tucat öreg néne életmeséi. Mert nem csak én vesztettem el valakit, mindenkinek nyomta a szívét valami régi történet. Betegség, vetélés, szülés közbeni baj, korai gyerekhalál…

Nem történt nagy dolog, (akkor még) nem ért spirituális élmény, mégis könnyebb szívvel jöttem haza. Letettem a terhet. Szétosztottam egy nagy csapat falusi, nagyhangú, aranyszívű (öreg)asszony között, akik azt elfogadták. Megoszthattam bánatom, úgy, ahogyan az természetes egy emberi közösségben. És ahogy ma már nem működik ez sem úgy, ahogy régen…

Fotó: iStock.com/Halfpoint

Fotó: iStock.com/Halfpoint

Mit adhattunk mi?

Néha arra gondolok, hogy túl keveset. Máskor arra, hogy mindent, amit akkor adhattunk. Futó puszikat a kendőjére, ezüst hajára. Maszatos arcok elégedett, boldog mosolyát a húsleves párája fölött. Frissen főzött baracklekvárjának elcsöppent foltjait. Csipkés kis tejfogak nyomát az ízes buktáján. A kéréseink visszhangját (Jaj, Dédó, ha sütnél! Ugye lesz a héten sós kifli, pogácsa, túrósbatyu?)
Apró gyereklábak felé szaladását, hazaérkezést, babaillatot. Gyerekkarok ölelését, dalokat.

Később, sokkal később, gyengéd mozdulatokat. Fürdetést. Fésülést. Tiszta hálóinget. Sok ölelést. Az utolsó mosolyt.

Én szépnek látom az öregeket, pedig tudom, hogy akad nem (annyira) szép öreg. Az idő rozsdás fogú szörny, megeszi, ami szép, gúnnyal rajzol ráncokat, lassít fürge mozgást. De Dédó tényleg szép volt. Ezüst fürtjeit, huncut mosolyát, csodakék szemét soha nem feledem.

Én jónak látom az öregeket, pedig tudom, nem lehet minden öreg jó. Mert emberek az öregek is. Ilyenek is, olyanok is. De Dédó tényleg jó volt. Adakozó szíve, simogató keze, értünk aggódó tekintete elkísér, amíg élek.

Hát ezért, ezért kellenek az öregek. Mert csak ők tudják megmutatni, mit vigyünk tovább.