Otthon

Önkéntesként egy nepáli árvaházban – „A gyerekek nem láthatják meg a könnyeket”

Sokunknak megfordulhatott már a fejében, hogy milyen hálás dolog lehet az önkénteskedés. Vannak, akik továbblépnek, és tesznek is azokért, akik rászorulnak, még ha több ezer kilométert is kell utazniuk emiatt. A 31 éves Zsuzsi is ekképp cselekedett, és eltöltött tavasszal két hetet egy nepáli árvaházban. Próbatétel volt számára, hogy a komfortzónájából kilépve, távol mindentől és mindenkitől, helytálljon. A szíve a mai napig visszahúzza.

– Honnan jött az ötlet, hogy éppen egy nepáli árvaházban önkénteskedj?

– Világéletemben nagyon szerettem a gyerekeket, és már nagyon régóta ki szerettem volna menni egy távoli országba önkénteskedni, hogy segítsek egy picit, ahogy tudok. Aztán az évek során egy kissé háttérbe szorult ez a terv. Majd egyszer egy olyan filmet néztem, amiben volt egy árva fekete kisfiú… És eszembe jutott, hogy régen mit szerettem volna. Elkezdtem nézegetni az interneten a lehetőségeket. Két ország jött számításba, Kambodzsa vagy Nepál, végül ez utóbbit választottam. Kicsit tartottam tőle, hogy mennyire valódiak az interneten talált szervezetek. Kettővel vettem fel a kapcsolatot. Az egyik azt ígérte, hogy 24 órán belül válaszolnak a megkeresésre. Úgy voltam vele, ha ezt megteszik, számításba lehet venni őket. Mindkettőtől megjött a válasz egy napon belül, végül a honlap alapján szimpatikusabbat választottam.

Fotó: iStock.com/SanjeevDhakal

Fotó: iStock.com/SanjeevDhakal

– Hogyan készültél, mi mindent kellett elintézni az utazás előtt?

– Kötelező védőoltásokra nem volt szükség, de az ajánlottakat időben beadattam magamnak. Megbeszéltem a szervezet képviselőjével, hogy mikor mennék, ők biztosították a helyet a számomra. Elküldték, hogy mi mindent vigyünk, mire lehet szükségünk, ami ott nincs, valamint én is végeztem egy kis kutatást Nepállal kapcsolatban. Megvettem a repülőjegyet oda-vissza, és indultam. A vízumot helyben intéztem. Két hónap alatt leszerveztem az egészet.

– Hol voltál helyileg? Milyen körülmények fogadtak?

– A fővárosba mentem, Katmanduba. Ott van egy önkéntesház, az a bázis, itt volt a szállásom. Folyamatosan cserélődnek az önkéntesek, amikor én mentem, akkor a két igazgató mellett összesen tízen voltunk. A falon volt egy térkép, amin bejelölték, hogy az adott évben honnan érkeztek segítők. Nem tudták, hol van Magyarország, megkértek, hogy én jelöljem be a térképen. Volt még egy angol és egy francia fiatal, a többiek az USA-ból érkeztek, Kanadából és Új-Zélandról. A nepáliak nagyon nagy szegénységben élnek, például csak a turistalátványosságok környékén vannak kiépített utak, egyébként földút van mindenfelé. Viszont nem láttam szomorú arcokat az utcán. Vidámak, kedvesek és segítőkészek voltak velünk. Az látszott rajtuk, hogy élvezik, hogy élnek.

Fotó: K. Zsuzsi

Fotó: K. Zsuzsi

– Hogyan telt egy napotok? Mi mindent csináltatok?

– Reggelente egy iskolába mentünk, ahol az angolórákon segítettünk, tanítottuk a gyerekeket, illetve együtt tanultunk velük. Délutánonként a szervezet központjában helyi 18 év felettiekkel vettünk részt kommunikációs órákon. Beszélgettünk velük, angolra tanítottuk őket. Délután 4-5 óra felé pedig egy nagyon szegény árvaházba mentünk, amely nem kapcsolódott a szervezethez, de kapcsolatban álltak egymással. Szendvicseket, üdítőket vettünk, és azzal mentünk a 24 kisgyerekhez. A legidősebb 14 éves volt, volt néhány 12-13 éves, de többnyire 5-7 évesek voltak. Itt hat darab egyszemélyes ágy volt, négyen aludtak együtt. A szervezetnek volt egy nagyobb árvaháza, ami jobb körülményeket biztosított a bentlakóknak, a szabadidőnkben ide jártunk át. Velük ebédeltünk, játszottunk, különböző programokon vettünk részt a gyerekekkel.

Fotó: K. Zsuzsi

Fotó: K. Zsuzsi

– Felkészítettek benneteket, hogy mit csináljatok, vagy hogy hogyan viselkedjetek a gyerekekkel?

– Az első napon az eligazításon többek között azt kérték tőlünk, hogy ne mutassunk érzelmeket a gyerekek előtt, mert ők már hozzászoktak, hogy az emberek körülöttük csak jönnek és mennek. Meg kellett szokniuk, hogy senki nem marad ott örökké. És senkivel nem volt szabad kivételezni. Egy alkalommal, amikor ebédeltünk, nem ízlett az étel, amit elém raktak, és megkérdeztem az egyik igazgatót, hogy odaadhatom-e valamelyik kisgyereknek. Azt mondta, hogy nem, majd megeszi a kutya, mert nem kivételezünk senkivel. A gyerekeknek mindig ugyanannyit kell kapniuk, egyik sem kaphat többet. De ezt a gyerekek is tudták, és betartották ők is. A szegényebb árvaházban szerintem sokszor csak annyit ettek, amennyit mi vittünk nekik, és az nem volt valami sok…

Zsuzsi 31 éves. Hét éve él Olaszországban, légiutas-kísérőként dolgozik. Elmondta, hogy a jelenlegi munkája is olyan, amely közben emberekkel, az emberi természettel kell foglalkoznia. Fényképészként végzett, sportolt, és kisgyerekkora óta imádja a gyerekeket. Zsuzsit annyira megérintette az út, hogy már tervezi a következőt. „Vissza szeretnék menni, már felvettem a kapcsolatot velük újra. Attól függ, hogy mikor kapok egy hónapos szabadságot. Ha nem idén októberben, akkor február-március környékén, de biztos, hogy vissza szeretnék menni.”


– Említetted, hogy nagyon szegény ország Nepál. Mi mindennel találkoztál, amit nehezebben tudtál megszokni? Volt olyan pont, amikor megbántad, hogy kimentél?

– Olyan nem volt, hogy haza akarok menni. Az első napok voltak rosszabbak, amikor szembesültem azzal, hogy valóban mennyire távol kerültem az általam megszokott, úgynevezett civilizált körülményektől. Hiába laktunk egy „felszerelt házban”, az ágy olyan volt, mintha a földön feküdtünk volna, csak néha volt áram, vödörben mostunk, és nem tudtunk normálisan tisztálkodni sem. Három-négy nap alatt azonban hozzászoktam például ahhoz, hogy kosz van a körmöm alatt, hogy fekete az ujjam, hogy mindenem koszos, és büdös vagyok. És ahogy megszoktam, már nagyon jól éreztem magam, és pillanatok alatt eltelt a két hét. Természetessé vált például, hogy nem a hajegyenesítés a legnagyobb problémám, vagy hogy tiszta-e a körmöm, amire mindig is nagyon odafigyeltem, hanem hogy időben felkeljek, mert tudtam, hogy a gyerekek várnak bennünket. És akárhogy néztünk ki, a gyerekek ugyanúgy odaszaladtak hozzánk és átöleltek, amikor megérkeztünk. Akkor rájöttem, hogy ez sokkal fontosabb. Láttam a gyerekeken, hogy nem számít, hogy ki vagy, hogy honnan jöttél, hogy milyen a múltad, hogy milyen ember vagy, ők szeretnek, mert segítesz nekik. Élvezik, hogy élnek, még akkor is, ha nincs semmijük.

– Ki tudtad zárni az érzelmeidet? Mert ahogyan mesélsz, azt gondolom, hogy ezt csak szívvel-lélekkel lehet csinálni.

– Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék az egyik kisfiúra. Neki hamarabb elmondtam, mielőtt bárki más megtudta volna, hogy az az utolsó napom, másnap már nem megyek. Erre ő csak azt hajtogatta, hogy „nem, te jössz holnap”. Én meg mondtam, hogy nem, nem jövök. Megismételtük ezt körülbelül ötször. Aznap az egyik önkéntes hozott minden gyereknek egy csokit. És a kisfiú lehajtott fejjel ette a kis csokiját, miközben azt hajtogatta, hogy „te jössz holnap, te jössz holnap”. És ideadta nekem a csoki felét. Mondtam, hogy nem, az az övé. Aztán felálltunk, odajött, megölelt. Majd az amerikai lány bejelentette mindenki előtt, hogy az az utolsó napom, mindenki köszönjön el tőlem. De amilyen gyorsan csak tudtam, kimentem onnan, mert tudtam, hogy sírni fogok, és azt ugye nem lehetett a gyerekek előtt…

Fotó: iStock.com/Zzvet

Fotó: iStock.com/Zzvet

– Ezek szerint nagyon nehéz volt hazajönni. Mi mindent hoztál még magaddal?

– Amikor visszajöttem, emlékszem, hogy napokig nem találtam a helyem. Nemigen tudtam, hogy mit kezdjek magammal. Az első nap, amikor visszamentem dolgozni, az egyik utas kólát kért, de mi csak az egyik fajtát áruljuk a gépen. Erre ő teljesen felháborodott, hogy hogyan lehet ez. És annyira rosszul érintett, mert az utasnak nem volt mindegy, hogy milyen kólát kap, a nepáli gyerekeknek meg nincs mit inniuk… Nem voltam kint elég ideig ahhoz, hogy mély változást hozzon az életemben, arra viszont pont elég volt, hogy rájöjjek, gyakran olyan dolgokért sírunk és panaszkodunk, amik ha náluk megtörténnének, nevetnének rajtuk. Persze az egész mára már átalakult emlékké, de az első napokban, hetekben elmondhatatlanul visszavágytam. Emellett magával ragadott a buddhizmus. A nyugalom és a béke, ami az emberekből áradt. Nem idegeskedtek semmin. És hoztam haza tibeti zászlókat. Ezeket magasra kell kitűzni, hogy fújja a szél. A zászló békét, jóakaratot áraszt, amit a szél visz el mindenfelé. És még egy történetet szeretnék elmesélni! Amikor visszafelé jöttem, volt egy hétórás átszállásom Dohában. Éjféltől reggel hét harmincig. Három óra körül bementem az egyik gyorsétterembe a reptéren. Az önkéntespóló volt rajtam. Megvettem a menüt, a srác kiszolgált, majd amikor mindent rápakolt a tálcámra, annyit mondott: „köszönöm”. Ránéztem, és megkérdeztem, hogy mit. Erre csak rámutatott a pólómra, és annyit mondott megint, hogy köszönöm. Majd elmesélte, hogy nepáli, de el kellett jönnie, hogy dolgozzon, és pénzt küldjön haza a családjának. És még egyszer megköszönte, amit az országáért tettem…