Otthon

Öregszenek a szüleink, mi pedig hagyjuk…

Kisgyermekként ők az istenek, minden titkok tudói, olyan varázslók, akikben vakon megbízunk, akik mindenre tudják a megoldást és átsegítenek minket nehézségeken.

Stációink

Egy kisgyermek életében az édesanyjánál és az édesapjánál nincs fontosabb, ők a kulcsszereplői az első hat esztendőnek, amíg komolyabb, érettebb közösségbe nem kerül. De nem csak imádja őket, ki is van szolgáltatva nekik. Senkit nem akarunk riogatni, de ez életünk egyik legelső és legfontosabb, minden későbbi kapcsolatunkat meghatározó kötődése. Természetesen minden szülő-gyerek páros más és más, de általánosságban, nagyon messziről nézve azért hasonlítanak egymásra, mert nagyjából minden kapcsolat beletuszkolható egy elfogadott sémarendszerbe.

Fotó:  iStock.com/ Jacob-Ammentorp-Lund

Fotó: iStock.com/ Jacob-Ammentorp-Lund

De sajnos hamar véget ér ez a szép korszak, s aztán kamaszként már úgy teszünk, mintha szüleink mindent rosszul tudnának, mintha nem is ezen a világon élnének, épp ezért nem is értenének semmit. Egyszerűen muszáj ellentmondani nekik, sárba taposni az elveiket és érveiket, holott valahol legbelül azért tudjuk, hogy igazuk van. És persze érzelmileg ekkor jobban függünk tőlük, mint bármikor.

Szélcsend és villám

Ideális esetben a piedesztál és a gyűlölet korszaka után aztán beáll egy normális, mindkét fél számára kielégítő, egészséges kapcsolat, melyben már egyenlő felek, partnerek lehetünk. Csernus Imre szerint egy gyerek akkor válik felnőtté, amikor már harag, düh, rajongás és úgy általában véve indulatok nélkül tud beszélni a szüleiről. Nyugodtan.

A szélcsend korszakába aztán derült égből villámcsapásként jelentkezik a felismerés, hogy megbillent ez a nehezen kiharcolt, kényes egyensúly, s azt vesszük észre, egyre több mindenben van szükségük a segítségünkre, s ez már az a pont, ahonnan nincs visszaút, ahol végképp fel kell nőni. Először csak a kábeltévéhez ért jobban a gyerek, aztán már modernebb telefonja van, később már a hivatalos ügyek intézésében is profibb… és szépen lassan azt vesszük észre, hogy visszafordíthatatlanul megváltozott minden. Valahol a 30 és a 40-es éveink között megöregszenek a szüleink, már nem gyorsak, nem fittek, és bár rengeteg tapasztalatot és emberismeretet gyűjtöttek össze, nem a régiek. Egyre kevésbé hasonlítanak azokra az emberekre, akik felneveltek bennünket. És ez egy megrázó pillanat. Persze a dolgoknak mindig ezernyi különböző árnyalatuk van. Az igazi felnőtté válás nem az, mikor átvesszük fölöttük a hatalmat, hanem amikor felfogjuk, már nemcsak magunkról kell gondoskodnunk, de azokról is, akik egykor ránk vigyáztak.

Fotó: iStock.com/dmbaker

Fotó: iStock.com/dmbaker

Felelősség és türelem

Sokak szerint akkor növünk fel végképp, amikor már nincsenek a szüleink, de tévednek. Abban a pillanatban ér véget visszavonhatatlanul a gyerekkorunk, amikor azt vesszük észre, hogy valamit tényleg jobban tudunk, jobban értjük a világot, mint a szüleink, mégsem dörgöljük az orruk alá, inkább csendben mosolygunk, eltereljük a témát. Már nem harcolunk, nem vitatkozunk velük, elfogadjuk az élet természetes folyását, belenyugszunk, elengedjük régi sérelmeinket. Innentől kezdve pedig fokozatosan egyre többet kell segíteni nekik, gondoskodni róluk, nagyon figyelve arra, hogy még csak véletlenül se vegyük át a hatalmat felettük, ne viselkedjünk úgy velük, mintha kisgyerekek lennének. Továbbra is irányítsák ők az életüket, csupán csak érezzék, hogy számíthatnak ránk, van, aki most róluk gondoskodik.

Az a titokzatos és misztikus, mindennél jobban várt felnőtté válás tehát nem más, mint felelősségvállalás, türelem, belátás és az öregeink támogatása.