Ez egy ilyen típus? Nem!
Nagymamám annak idején elegánsan megoldotta életem legalapvetőbb problémáját, tudniillik, hogy semmitől sem vagyok képes megszabadulni, egyszerűen kidobta azokat a ruháimat, amiket szerinte már ne hordjak, mert „topis csövesnek” nézek ki bennük. Én persze magamból kikelve sírtam és toporzékoltam, amikor megláttam, hogy a kedvenc kockás ingemmel ablakot pucol. Amióta ő nincs, már senki sem selejtez a ruháim között, a nem hordott ruhakupac a polcom hátsó szegletében pedig csak nő, nő. Rekordom egy 15 éves koromban vásárolt macis póló (hosszú sztori, legyen annyi elég, hogy egy akkor 17 éves fiú a történet másik főszereplője), amitől azóta sem tudtam megszabadulni (mondjuk a fiútól sem).
Fotó: iStock.com/dstaerk
Én azzal nyugtatom magamat, hogy ilyen típus vagyok, és egyszerűen léteznek olyan emberek, akik nem bírnak megszabadulni a fölösleges cuccaiktól. Ám ez önhazugság csupán. El lehet, el kell engedni mindent, amire már nincs szükségünk, mert csak hátráltatnak.
Elrettentés gyanánt
Amerikában készült ugyan a felmérés a modern ember gyűjtögetésének természetéről, de érdekes lehet számunkra is, mert mi sem állunk messze sajnos ezektől a számoktól. A földön élő gyermekek csupán 3,1%-a él az Egyesült Államokban, mégis ők birtokolják az összes játék 40 százalékát. Egy átlagos kisgyermeknek a tengerentúlon 288 játéka van, de ezek közül mindössze 12-vel játszik. Az amerikaiak otthonának mérete az elmúlt 50 évben megháromszorozódott, annyi tárgyat halmoztak fel maguk körül, s minden tizedik család még külön raktárt is bérel azoknak a dolgoknak, melyek nem férnek el otthon. A kamasz lányok 93 százalékának kedvenc időtöltése, hobbija a vásárlás. S a legfontosabb adat így elöljáróban: a Föld lakosságának 12 százalékát teszi ki Észak-Amerika és Nyugat-Európa, mégis ebben a két térségben halmozódik fel a tárgyi javak negyven százaléka. Ez több mint elgondolkodtató adat, ez elrettentő.
Miért szabaduljunk meg fölösleges cuccainktól? (Vigyázat, észérvek következnek!)
Először is, mert egy átlag magyar naponta értékes tízperceket tölt el azzal, hogy keres valamit: kulcsot, ruhát, cipőt, szatyrot, esernyőt. Aztán gondoljunk azokra, akiknek talán szükségük lehet a mi feleslegünkre, egy meleg cipőre, nadrágra, egy ócska polcra, s arra az aprítóra, amit még sosem használtunk, de akkor és ott úgy éreztük, egyszerűen muszáj megrendelnünk. Egy felmérés szerint a ruháink több mint felét sosem hordjuk, de akkor mért akarjuk birtokolni őket? Ha csak a felesleges dolgaink 20 százalékától megszabadulunk, elképesztő horizontok nyílhatnak meg előttünk, nem csak a lakásunk, az életterünk lesz nagyobb, és érezni fogjuk, ahogy annak a rengeteg fölöslegnek a súlya lekerül a vállunkról.
Mikor álljunk neki?
Legideálisabb időszak a fölösleges kacatoktól való megszabadulásra a fogyó hold: ez a rendrakás ideje kívül és belül egyaránt. A természeti fogyatkozás segíthet a tárgyak elengedésében, ilyenkor könnyebb búcsút inteni azoknak a dolgoknak, melyekhez eddig értelmetlenül ragaszkodtunk. Ha elkezd a körülöttünk lévő élettér rendszereződni, akkor könnyebben rátalálunk belső harmóniánkra is. Nem könnyű a kidobás, az elengedés egyetlen időpontban sem, ám elősegíti a lelki fejlődést és az önbizalmunk erősödését.
Fotó: iStock.com/GeorgeRudyAz „úgyis jó lesz még valamire” elvvel a későbbi biztonságunkat akarjuk megalapozni, ám jó, ha tudatosítjuk magunkban, hogy a tárgyaink nem nyújthatnak nekünk biztonságot, nem védhetnek ki semmiféle jövőbeli katasztrófát, és főleg nem lehetnek a halál ellenszerei. Elmúlunk mindannyian, akármennyi tárgyba próbálunk is megkapaszkodni, vegyük észre, hogy csak gátolnak minket a továbblépésünkben, lelki fejlődésünkben. Sokkal boldogabb és értelmesebb életet élhetnénk, ha ezt elfogadnánk. Minél tovább őrizzük őket, annál később léphetünk arra az útra, mely a valódi boldogsághoz vezethetne.
