Te + Én

„Minket választott. Először választottak minket” - Babára várva, apaként

Nagyon nehéz meghatározni, mit jelent apának lenni akkor, amikor még nem vagyok apa. Illetve vagyok, csak még nem született meg a kislányom. De már érzem, kommunikálok vele, van neve, van kiságya, zöldre festett szobája. Már elmondhatja magáról Descartes után szabadon: van pelenkázóm, tehát vagyok! És el is mondja. Hullámzik, könyököl, rugdos. Anya szisszen, apa boldog. Ez a megosztás. Nem mindig igazságos, de ez van.

Nem adta könnyen magát. Éppen ezért amikor az a bizonyos teszt jól csíkozódott még nem akartuk elhinni. Ez azt jelenti? Tényleg? Gyerekünk lesz? Nekünk? Ez nem csak mások kiváltsága? Remegve mentünk az orvoshoz. Mert ugye jön a kérdés. Kinyílt a petezsák vagy nem? És még ott a téves riasztás lehetősége is. Aztán ültünk a váróban a sok magazin között. Egyikről egy baba mosolyog ránk, másikról egy elégedett szoptatós anya. Ilyenkor összeszorul az ember szíve. Miért nem autós újságokkal van tele az asztal? Úgy könnyebb lenne. Aztán behoznak egy kicsit. Ránézünk. Visszamosolyog. Nekünk vajon lehet? Mi lesz az ítélet? És már halljuk is a nevünket. Apuka természetesen bejöhet a vizsgálóba. Elkezdődik az a pár végtelennek tűnő másodperc. Vajon a doktor megint azt mondja, mint múltkor? Vajon jön az a bizonyos „nagyon sajnálom”? Pozitív gondolkodás, pozitív gondolkodás… Mantrázni jó ilyenkor. Ez csak jól végződhet. És ekkor meghallom azt a bizonyos ütemes hangot. Gyors és szabályos. Elkezdődött! Pulzál. Létrejött. Minket választott. Először választottak minket.

 

Forrás: Pixabay/ CC0 Public Domain

Fotó: Pixabay/ CC0 Public Domain

Hogy is nevezzelek?

Talán erről az érzésről nem is tudok mit mondani. Egyszerre hárman lettünk. Persze még ketten vagyunk, és még akkora, hogy gyakorlatilag nincs személyisége, azt sem tudjuk fiú-e vagy lány. Ezt ebben a pillanatban magunkról sem nagyon tudjuk. Ő egy nagyon egyszerű, nagyon pici valami, ami pulzál. Pulzálok, tehát vagyok! Egyre jobb. El is nevezzük. Először Bélának. Aztán az egész család Béla lesz. Van apa-Béla, anya-Béla és baba-Béla. Hogy miért? Fogalmam sincs. Aztán babszem lesz, mert egyre inkább egy babszemre kezd hasonlítani. Az egyik ultrahangon már olyan, mint egy gumimaci. Igen, ez lesz a neve. Ez illik rá. Elneveztük, aztán eltitkoltuk. Hat hétig tilos róla beszélni. Hát, nem egyszerű feladat.

Negyven felett

És jönnek az ijesztgetések, meg a dilemmák. A negyven feletti szülők dilemmái. Mert egy idő után kötelező megvizsgálni, hogy a baba beteg-e vagy sem. És bizony főleg a Down-kórnak egyre magasabb a kockázata. Magam részéről kijelentem, ha beteg lesz a baba, akkor betegen fogom felnevelni. Már hallottam, hogy pulzált. Pulzált, tehát létezik. Nekem nincs más lehetőségem, mint minden körülmények között felnevelni őt. Nem is szeretnék mást. És máris itt a kisebb dilemma. Magzatvízvétel vagy vérteszt? Az egyik picit kockázatos, a másik nagyon drága. Nincs kérdés. A gyerek a legfontosabb. És ilyenkor jön az a bizonyos kéthetes idegtépő várakozás, amíg valaki fel nem hív. Jött a hívás. Kislány, és egészséges.

Forrás: Pixabay/ CC0 Public Domain

Fotó: Pixabay/ CC0 Public Domain

Apaság előtt

Ülök a laptopommal egy macimintás zöld szobában. A régi könyvespolc helyén egy új szekrény tele babaruhákkal. Sok kislány született mostanában a családban, a barátoknál, és ilyenkor mindenki adakozó. Az íróasztalom helyén egy kiságy, a régi egyszemélyes szieszta-heverő helyén pelenkázó. Minden más, még az illatok is mások. Nincs baba, de babaillat valahogy már terjeng a levegőben. Persze azt mondják, hogy ezeknek az új festékeknek jobb az illatuk. De én érzem a babaillatot. Talán a régi levetett babaruhákból jön, amiket kaptunk. Nem tudom. Csak ülök a volt szobámban. Az ajtómra a kislányom neve kiírva. Még csak véletlenül se gondoljam, hogy ez az én dolgozószobám. Ez már nem az. Minden megváltozott. Egyik barátom kérdezi, nem félsz, hogy új életed lesz? Féljek attól az izgő-mozgó két és fél kilótól? Nem, nem félek tőle. Sőt odateszem az arcom hozzá. Annyira közel, amennyire csak tudom. És hagyom, hogy rugdossa. Most még hagyom. Aztán eltelik tíz perc, tizenöt, és anya közli, hogy fázik, és bezárt a bababolt. Úristen, már anya és apa vagyunk. Már nincs nevünk. Már Bélák sem vagyunk, csak anya és apa. Tényleg minden megváltozott. De felkészültem. Voltam szülésfelkészítőn, megtanultam, hogy kell megfelelő lélegzéssel kevésbé fájdalmasan világra segíteni a babát. Aztán jártam szülőszobában, fürdettem játékbabát, sőt, még az életét is megmentettem. Sikeres voltam, mert két zöld pont jelezte, hogy jól nyomogattam a szívét. Lassan én is szülhetek. Hát valahogy így állunk most. Készen állunk. A finisben vagyunk. És bármikor eldörrenhet a startpisztoly.