Csillagok

Ötszáz kilométer futás, Nagydobrony – Az árvaságnak sok arca van

Két hete tologatom magam előtt a cikk írását. Szép volt pedig az út, gazdagító a gondolat legszebb értelmében, és felkavaró is egyben.

Az eseményről, az „Ötszáz kilométer a nagydobronyi gyermekekért” jótékonysági futásról hírt adtunk, és boldog várakozás volt bennem az indulás pillanatáig. Mint régen, gyerekkoromban, amikor nagyon vártam a karácsonyt, amikor biztos voltam abban, hogy valami olyan ajándékot kapok, ami aztán sokáig melengeti majd a szívemet.

Haladok sorjában:

Szeptember 26-án indult a jótékonysági váltófutás, amelyet Gui Angéla futónagykövet, valamint a Magyar Református Egyház Bethesda kórháza szervezett, és amelynek védnökségét is a reformáció 500 éves jubileuma okán a Magyar Református Egyház Bethesda kórháza vállalta fel. A futáshoz bárki csatlakozhatott. A hosszú távú cél a Vereckei-hágó volt, a futók azonban útba ejtették a nagydobronyi Irgalmas Samaritánus Református Gyermekotthont. Az egész megmozdulás célja ugyanis az volt, hogy a különlegesen működő otthon lakóira hívja fel a figyelmet.

Gui Angéla Fotó:Magyar Református Egyház Bethesda kórház

Gui Angéla
Fotó:Magyar Református Egyház Bethesda kórház

Az eseményt köztársasági elnökünk, Áder János felesége, Herczegh Anita is megtisztelte jelenlétével. Péntek délután, a futók célba érkezését követően nézte meg a lakóotthon gyerekeinek ünnepi műsorát, vette át, választotta ki a legjobbakat a jótékonysági eseményre készült, a futás során begyűjtött gyerekrajzokból, melynek témája a segítségnyújtás volt.

A megmozduláson a Bethesda kórház 40 dolgozója – 17 orvosa részt vett, akik közül sokan nemcsak a futással fejezték ki együttérzésüket a lakóotthon gyerekei felé, de a megérkezésüket követő napon az otthon összes lakóját, más kárpátaljai lakóotthon gyermekeit (magyar, ukrán gyerekeket egyaránt), valamint szülőkkel érkező gyerekeket is leszűrtek. A kórház dolgozói teljes körű szűrőprogrammal érkeztek – az orvosok között volt gyermekneurológus, radiológus, pulmonológus, gasztroenterológus, belgyógyász, kardiológus, fül-orr gégész, tüdőgyógyász is, de vért is vettek, hogy a jelenleg zajló vagy már lezajlott fertőzésekre is fény derüljön. A munka azonban nem állt meg az egyszeri szűrésnél, mert nagydobronyi tartózkodásunk alatt kötött a Magyarországi Református Egyház Bethesda Gyermekkórháza (Velkey György főigazgató) és a munkácsi Kárpátalja Megyei Gyermekkórház egy olyan megállapodást, melynek segítségével a továbbiakban hatékonyan és célzottan folytatódhat a szakember-továbbképzési és betegkonzultációs program.

Ugyanezen a napon indult tovább egy kisebb, ultramaratonistákból álló csoport – Gui Angéla, Sperka Tamás, Náray Balázs, Prekopp Péter és Szabó Balázs – a Vereckei-hágón álló magyar honfoglalás millecentenáriumi emlékműhöz. Másnap velük ott találkoztunk. Ötszáz kilométer futás után dobogó szív, koszorúzás, gyönyörű mondatok. Fotók az emlékmű tövében, amelyet, mint később megtudtuk, aznap éjjel akartak felrobbantani.

Ultramaratonisták - Gui Angéla,Sperka Tamás, Náray Balázs, Prekopp Péter és Szabó Balázs Fotó:Magyar Református Egyház Bethesda kórház

Ultramaratonisták – Gui Angéla, Sperka Tamás, Náray Balázs, Prekopp Péter és Szabó Balázs
Fotó:Magyar Református Egyház Bethesda kórház

De térjünk vissza a lakóotthonhoz, a megmozdulás igazi helyszínéhez, amely 60 lánygyermeknek ad otthont, és amely állami támogatás nélkül, adományokból tartja fenn magát. Sőt, teljesen önfenntartó – maguk termelte alapanyagokból főznek. Az otthon saját gazdaságot üzemeltet – hatalmas fóliasátrakat, szarvasmarha-, sertésistállókat, baromfiólakat látok. Gépeket, saját sütödét, gyümölcsöst. Megdolgoznak minden falatért, amit az otthonban elfogyasztanak. A gyerekeket is bevonják a munkába, mindenki életkorának, erejének, aktuális állapotának megfelelően veheti ki a részét a munkából. Más ez a szemlélet, mint amit eddig láttam, megszoktam, de szemmel láthatóan életrevaló, önálló felnőttekké válnak azok a gyerekek, akiket ide, Nagydobronyba vezérelt a szerencse. Ahogy látom, tartást, önbecsülést ad a munka, és közösséggé is formálja az eltérő korú, személyiségű, eltérő helyzeteket átélt, százféle módon sérült gyerekeket.

Az otthon vezetője, Katkó László már az udvaron elénk siet, és őszinte örömmel fogad minket, akik korábban, a futókat megelőzve érkezünk buszokkal. Gyerekek is jönnek elénk, meg az otthon dolgozói közül sokan. Segítenek eligazodni, megmutatják a vendégszobákat. Nyíltak, ömlik belőlük a szó. Én, aki szintén gyerekotthonban nőttem fel, másokhoz képest éberebben figyelek. Tényleg úgy működik minden, ahogy hallom? Nem csak egy szépen festett, idilli kép?

Fotó: Magyar Református Egyház Bethesda kórház

Fotó: Magyar Református Egyház Bethesda kórház

Aztán meglátom a saját szememmel. Kétévestől húsz éven felüli lányokkal is találkozom az otthonban. Köztük van az az ötéves kislány, Tatjana is, akiről tudom, pár napja érkezett csupán. Vele van kicsit idősebb nővére, Marica is. Ők az újak az otthonban, még nem illeszkedtek be. A kicsi lány ötéves, háromnak se látszik. Nem beszél. Nem beszél se ukránul, se magyarul. Még teljes az apátia. Nővére is csendes nagyon, de szeme, keze az egyik nevelőnőt keresi folyton. Szemlátomást Andrea jelenti számára a biztonságot, pedig pár napja csak, hogy ismeri. Nem merek belegondolni abba, hogy eddig mi jelentette számára, ismeri egyáltalán a BIZTONSÁG érzését? Egyébként fürtökben lógnak a gyerekek a nevelőkön, ami meglepő. Más nevelőotthonokban az „idegenekre”, a vendégekre csimpaszkodnak, szeretetmorzsákért esdekelnek a kicsik. Nagydobronyban nem. Erős, biztonságot adó a légkör, amely körülveszi őket, otthon vannak, akár néhány napja, akár évek óta élnek ott. Később oldódnak, ülnek az ölünkbe, az hazautazás napján jönnek az első puszik, akkor jön váratlanul a „vigyél haza!” kérés. Mert otthonra találtak, de a család, az anya hiányzik azért nagyon. Tudom.

Kérdezek úgy szakmabeliként (szociálpedagógus a végzettségem) – szakmai program, szakmai felügyelet, kríziskezelés? Milyen végzettséggel dolgoznak a nevelők?

Csak mosolyognak rám, és értem a mosolyt, aztán az egyenes választ is: mert ide nem szakmai program kell, hanem olyan emberek, akik ezt elhivatottan, szívből tudják tenni.

„Olyan mások számára elképzelhetetlenül durva környezetből, olyan sebekkel érkeznek ide gyerekek, hogy nincs az a szakmai program, amely ezt le tudná követni. Tűzoltás van az elején. Centiről centire rakjuk össze a gyerekeket…” – mondja az egyik nevelő, és hirtelen rám ömlik egy tucat gyereksors. Tolnám el magamtól, de nem lehet.

Fotó: Magyar Református Egyház Bethesda kórház

Fotó: Magyar Református Egyház Bethesda kórház

Alkoholista szülők, kutyaólba zárt, majd halálra fagyott gyerek, aki nem tudta, milyen az, ha nem a kutyával osztozik a hideg vacsorán, de meleg levest ehet. Tél közepén fészerbe zárt apróságok, akik rozsdás kanállal szó szerint kikaparták magukat a halálból. Cigarettacsikkek nyoma a finom gyerekbőrön, meg iszonyú verések nyoma. Törött csontok forradása. A nélkülözés, éhezés harapása a kicsiken. Elvesztett fogak, hulló haj, sápadt bőr, súlyos fertőzések, fejtetű, vérszegénység, súlyos vitaminhiány. Némaság, idegrendszeri problémák…

Két napig hárítok, aztán az utolsó éjjel átszakad a gát, nem tartom vissza a könnyeim. Pedig akiket ott látok, azok a gyerekek már JÓL vannak. JÓ helyen vannak. Biztonságban vannak.

Maradni akarnak sokan akkor is, amikor már nagyok, mehetnének. Ott maradnak, ott akarnak munkát vállalni, van, aki ott megy férjhez, a közelben épít házat. Része marad a történetnek, ott ver gyökeret. Van, aki csak azért távolodik, hogy aztán visszajöhessen: sokan tanulnak tovább – találkoztam olyan kislánnyal, aki éppen óvódapedagógusnak tanul, más orvosi egyetemre készül.

Nincs ámítás. Nem idilli a kép. De a szeretet hihetetlen erővel hat a gyerekekre, ahogy hatott rájuk árvaságuk, az átélt durvaságok is.

Ha valaki megkérdezi, miért pont ott akartunk segíteni, miért kinn, és nem az anyaországban, annak azt üzenem, hogy ezért. Mert a gyerekek határon innen, határon túl megérdemlik a segítséget. Joguk van hozzá. És mert a szeretet nem ismer, egyszerűen nem ismerhet határokat.

Az árvaság más arcát is megmutatta azért Kárpátalja. Az elsőt ismertem, bőrömön éreztem, aztán a nagydobronyi gyerekek életén át újra szembesültem azzal. De hogy egy népcsoport is érezheti magát ÁRVÁNAK, azt a nagydobronyi református templomban éreztem meg úgy igazán. A fejkendős nénik közelében, akik körém gyűltek, kikérdeztek, megöleltek. Akik MAGYARNAK érzik magukat a határon túl is, tiszta szívből hiszik az összetartozást, magyarul imádkoznak, és akik megfogják egymás kezét, és sírnak a magyar himnusz alatt.

Mert tényleg összetartozunk mindannyian. Az árva, a családban élő, az itt élő, a határon túl, az egészséges, a gyenge, a futni tudó, a baktató, az erős. Mindenki. Egy család. Csodát teremthet, aki ezt megérti.

Fotó: Magyar Református Egyház Bethesda kórház

Fotó: Magyar Református Egyház Bethesda kórház

És vannak sokan, akik ezt megértik: a Bethesda kórház munkatársai, akiket nem tudok név szerint említeni, bár szívből sorolnám őket. De Bese Nórát, a kórház kommunikációs vezetőjét mindenképp megemlítem, mert ő volt az, aki Angéla mellett szervezte az eseményt, majd párjával és az öt gyermekük közül 4 gyermekkel futott is jó pár tíz kilométert a gyerekekért. És nem említés szintjén közreadnám Gui Angéla futónagykövetnek, az esemény megálmodójának sorait is:
„Ültem a két saját lányommal a konyhaasztalnál, és kenegettük a futók szendvicsét, kavartuk a több tucat liter izóitalokat. A nagylányom, aki ugyan jól tudta, megkérdezte: anya mikor jössz haza? Mondtam neki, hogy vasárnap délután célba érünk, és éjszaka már itthon is leszek. Majd megkérdezte ismét: anya, akkor mikor érsz haza? Megismételtem, hogy vasárnap már biztosan itthon leszek. Mire rám nézett, és azt mondta: anya, lehet, hogy vasárnap este belépsz majd az ajtón, de lélekben csak keddre érsz haza. Talán én lélekben soha nem leszek már olyan Nagydobrony után, mint előtte. Hét hónapig szerveztem ezt a jótékonysági futást, és mindennap volt valami, ami miatt feladhattam volna. De nem az utat néztem, hanem a célt láttam magam előtt, és ott hatvan lány várt ránk. Ezt nem lehetett feladni. Nagydobrony számomra az a hely, ahová most már mindig haza tudok menni. Ahonnan mindig erőt merítek majd. Mert ha belépsz a nagydobronyi gyermekotthonba, az olyan, mintha megérkeztél volna.”