Viola az ötvenes évei elején jár. Nyolc éve vált el, pár évig próbált újra magára találni, feldolgozni a veszteséget, nyalogatta sebeit. Új életet épített magának, aztán két évvel ezelőtt nagy bátran belecsapott az online társkeresésbe. „Három társkeresőre is regisztráltam, úgy gondoltam, tripla esélyt adok a szerencsének, ha eddig elkerült, most már ne kerüljön el. De nem vagyok benne biztos, hogy szerencse kell a társ megtalálásához. Ha röviden kellene jellemeznem ezt az eltelt két évet, szerintem a lelki ÁMOKFUTÁS lenne a legideillőbb kifejezés. Még mindig fenn vagyok az oldalakon, de egyre kevésbé hiszek abban, hogy a nekem megfelelő társat valami online angyalka fogja majd felém vezérelni. Ráadásul találkoztam valakivel – teljesen véletlenül – az igazi térben, az edzőteremben, ahova pár hete járok. Szóval úgy néz ki, talán lesz valami egy nagyon megnyerő férfival. Találkozgatunk. De óvatos vagyok még. Túl sok mindent láttam, olvastam a neten.

Mesélek, miket tapasztaltam: mivel friss hús voltam az oldalakon, a legelején (az első hónapban leginkább) nagyon sok megkeresést kaptam. Én névvel, valódi, reális, nem maszatoló képekkel regisztráltam. Fogalmazzunk úgy, hogy jók az adottságaim, kicsit fiatalabbnak is tűnök a koromnál, de ezt igyekeztem NEM hangsúlyozni. A valódi életkoromat is feltüntettem (54 éves vagyok), ez azonban nem tartotta vissza a férfiakat semmitől. Világosan leírtam mindhárom oldalon, hogy nem leszek szerető, nem leszek erotikabáb egy hármasban, és egyáltalán, kerüljön el mindenki, aki csak időt pocsékol a neten.

Fotó: iStock.com/oatawa

Fiatal, nagyon fiatal férfiak is írtak rám. Íme néhány jellemző mondat (bár néha kicsit finomítok, mert nem szeretném teljes valóságában visszaadni a megkeresések nyersességét).

– ‘Reggel a te látványodra ébredek. Nem bújnál ide hozzám öt percre? Küldj priviben fotót!’

– ‘Ó Istennő! Vedd kezedbe sorsomat!’

– ‘Szia, szexpartnert keresek. Mesélj magadról. Hogy szereted?’

– ‘Mekkora a melltartóméreted? DD?’

– ‘Sütök neked rántottát, de ha nálam alszol, te hozd ágyba a kávét (első levélváltás).’

– ‘Szép vagy. Szimpatikus. Hogy szereted?’

– ‘Szexeljünk, de aludni egyedül fogok, oké?’

Nem sorolom a végtelenségig a csak szexkapcsolatra hajtó férfiak (fiúk) otromba leveleit, üzeneteit, mert nem ez volt a legmegdöbbentőbb számomra. Sokkal inkább a velem hasonló korú, esetleg kicsit fiatalabb férfiak viselkedése. Az éretlenségük. A keserűségük. A felelőtlen magatartásuk.

Több kategóriát is be tudtam azonosítani a két év alatt:

– Férfi – csak szexre kellek.

– Férfi – az anyját keresi bennem.

– Fiatal férfi – MILF-ekre hajt.

– Férfi – házvezetőnőt keres.

– Férfi – ingyenpszichológust keres.

– Férfi – gyűlöli a volt a feleségét, panaszfalat keres.

– Férfi – lenézi a nőket, szexista, elnyomható nőket keres.

– Férfi – lelki társát keresi, körülbelül 30 éve.

– Férfi – elköteleződésre képtelen, előre közli, csak szórakozást keres.

– Férfi – arrogáns vágyakkal, megalázható nőket keres.

– Férfi – olyan nőt keres, akivel eltartathatja magát.

– Férfi – albérletét nem tudja fizetni, csak egy lakótársat keres, vagy bárkit, akivel összeköltözhet.

– Férfi – anyát keres, aki a megfelelő hétvégéken pótanyja lenne a gyerekének (egyedül nem boldogul).

– Férfi – a társkeresők Adonisza, online rajongókat keres, az életben nem fedi fel valódi arcát.

Túl durvának látszik mindez? Nem az. És nem gondolom, hogy én vagyok az egyetlen, akinek hasonlóan túlnyomórészt kellemetlenek a tapasztalatai. Biztosan vannak olyanok, akik megtalálták a szerelmet valamelyik online oldalon, olyanok is, akik bizonyos élethelyzetben mindezt, amit átéltem, akár szórakoztatónak találják, vagy RÁÉRNEK keresgélni, szűrni. Biztosan nem mindenki érzi ennyire sebezhetőnek magát, mint én, mint egy ötven körüli nő, de ahogy egyre beljebb és beljebb merészkedtem ebbe a dzsungelbe, egyre elveszettebbnek éreztem magam.

Fotó: iStock.com/Szepy

Elárulom, nem a nyílt durvaság volt igazán sebző, sokkal inkább az, amikor valami olyan kis reményteljesnek indul, aztán a századik levélváltás után kiderül, a másik csak lelki társat keres, ennél neki mégse kell több. És bocs, én se vagyok a legjobb jelölt. Vagy a másik, akivel már találkozgattunk is, aztán az első felmegyek a lakásodra alkalomnál fel akar kérni, hogy vasaljam ki a felhalmozódott óriás kupac ruhahalmot, és ha már ott vagyok, el is mosogathatnám a szennyes edényeket. Más ingyen jogi tanácsot akart, meg hogy írjak már meg néhány extra szerződést. Van, aki az első találkozásnál megkérdezte, mikor költözhet hozzám. A kutyáját is hozná, elvégre eddig ő volt a társa. Más szerette volna, ha frissen igényelt hitelénél én lennék a kezese. Összeakadtam fanatikussal, betegesen féltékennyel, és olyannal is, aki az első telefonbeszélgetésnél azért könyörgött, mondjam neki azt, hogy szeretem. Amikor ezt érthető módon megtagadtam (becsszó, azt hittem, viccel), akkor minősíthetetlen hangnemben és szavakkal ordított velem. Mert olyan vagyok, mint a többi k…., legszívesebben megrugdosna. Persze letettem a telefont, de aztán napokig görcsbe ugrott a gyomrom, ha megláttam, újra keres.  Olyan is volt, aki nyakra-főre ígérte, mindennap felhív, én vagyok élete szerelme, csak előtte fizessem ki a telefonszámláját, mert korlátozta a szolgáltató… Megint más a 85 éves beteg anyukáját ápolja, és azt szerette volna, ha nyomban hozzá (AZ ANYUKÁJÁHOZ) költöznék. ‘Kapaszkodjunk össze’ – mondta a harmadik találkozásnál.

Velem van a baj? Bizalmatlan lennék?

Nem hiszem… Azt gondolom, nem baj, ha óvatosak vagyunk egy ilyen világban, ahol nem biztos, hogy minden az, aminek látszik. Lehetünk mi őszinték, ha a másik, egy fotó, egy szépen cizellált élettörténet mögé bújva, nem adja önvalóját.

Nem tudjuk, nem tudhatjuk, mi a másik valódi szándéka, és ahogy minket, nőket is gyakran ér az a vád, hogy a ‘pénzre’ hajtunk, a másik kihasználására, lehúzására… úgy ez abban a világban fordítva is igaz.

Mindez együtt sem volt azonban annyira romboló, mint az a rengeteg viharvert férfisors, amikre ráláttam. Akik nem feltétlenül egzisztenciálisan voltak padlón, hanem lelkileg. Akiket elhagytak, akik másokat hagytak el, akiket megtépett az élet, és EZÉRT kapaszkodnának. Akik úgy akarnak új társat, hogy előtte nem álltak fel a padlóról, nem építették újra fel önmagukat, az életüket. Mert velük volt a legnehezebb. Hogy nem tudtam rájuk férfiként nézni: a bosszúállóra, a panaszkodóra, a sérelmeit sorolóra, a pánikolóra, a szeretetet koldulóra, a nőgyűlölőre.

Tudom: adunk-kapunk. Nem vagyunk jobbak vagy rosszabbak a másik nemnél, de valamiért ennél többet reméltem. Férfiakat, akiknek kellek vagy nem kellek. De ez a két év alatt igazából fel se merült. Azért nem adom fel, csak azért sem.”