Magdi írta meg nekünk, miképp változott meg az élete egyik pillanatról a másikra, és hogyan kezdte otthon érezni magát a bőrében: „Furcsa, de pontosan emlékszem mindenre, az érzések mindig megmaradnak bennem. Gyerekként még az univerzum középpontjában éreztem magamat, és valójában azt hiszem, akkor még ott is vagyunk, saját kis világunk, szüleink életének is a közepén. Minden értem volt, minden az én jólétemet szolgálta, közben természetesen körülöttem forogtak a bolygók. Aztán ahogy közösségbe kerültem, megtapasztaltam, hogy rajtam kívül mások is léteznek, még gyerekek is, akik köré szintén egy egész naprendszer épült, és ilyenkor bizony gyakran egymásnak feszültek az égitestek. Ez csak egyre rosszabb lett: a következő, különböző intézményekben eltöltött évek számomra sajnos nem az önmegvalósításról szóltak, vagy a kiteljesedésről, hanem a csendről, a fegyelemről és energiáink megzabolázásáról. Mialatt pedig túljutottam az összes oktatási szinten, egyre kisebbnek és kisebbnek éreztem magamat, mígnem már tényleg elhittem, mindenki szebb, okosabb és jobban teljesít nálam.
Fotó: iStock.com/MariaDubova
A húszas éveim közepétől kezdve így süllyedtem egyre mélyebbre és mélyebbre, hasonlítgattam magamat sikeres osztálytársaimhoz, karrierista ismerőseimhez, akinek valójában nem a szakmáját irigyeltem, csupán azt a boldogságot, amit kizárólag egy olyan munka adhat, melyet az ember igazán szeret.
Valami „átkattant”
Mígnem egy napon csoda történt: valami átkattant az agyamban, nem tudom megmondani, pontosan mi történt, semmi kézzelfogható, egészen egyszerűen csak elkezdtem másképp tekinteni az életemre. Mintha megérkeztem volna végre a saját bőrömbe, mintha hosszú bolyongás után hazaérkeztem volna. Attól a ponttól kezdve már nincs más, csak én. Ismét én vagyok a naprendszer közepén, de persze már sokkal érzékenyebb vagyok, mint óvodás koromban: ma már tudom, hogy másoknak is vannak igényeik, pláne érzéseik, szükségleteik, melyeket figyelembe veszek, igazodom hozzájuk, mégis tudok magamra koncentrálni. Azt vettem észre, amióta átkapcsoltam magamat egy másik üzemmódba, azóta jobb ember vagyok abból a szempontból, hogy már nem csak úgy teszek, de ténylegesen örülni tudok mások sikereinek, boldogságának, örömének, és semmifajta elégtételt nem érzek, ha rossz nekik.
Fotó: iStock.com/boggy22
Ez vagyok én
Azóta nemcsak elfogadom, de elkezdtem szeretni is magamat. Ha valamit elrontok, nem ostorozom magamat hetekig, nem pörgetem le magam előtt éjszakánként újra és újra az eseményeket, hanem levonom a tanulságot, és továbblépek magam mögött hagyva az eseményeket. Sokkal sikeresebb lettem a szakmámban, és a magánéletem is zökkenőmentes, amióta úgy várom el a szeretetet, hogy közben én magam is meg vagyok győződve róla, szerethető vagyok.”
