Csillagok

A legnehezebb utazás komfortzónánkon túlra

A csapból is a „komfortzóna elhagyása” folyik, de mit is jelent ez pontosan, és miért félünk annyira tőle? Tényleg boldogabbak lehetünk, ha változtatunk régi beidegződéseinken? Egyáltalán: képesek vagyunk rá, és tudjuk, mivel jár?

Mindenkinek mást jelent a saját komfortzónája, azaz az a fajta életmód, amiben kényelmesen érzi magát, ami jól bejáratott, minden szöglete ismert, olyan, mint egy megfelelően kitaposott papucs, meleg és komfortos. Csak akkor van vele baj, ha az utcára és bulizni is ebben a fincsi papucsban akarunk menni, azaz sosem vesszük le. Ugyanígy az is problémát jelent, ha soha semmilyen helyzetben nem nyugszunk meg, kihívásokat, adrenalint kergetünk, és nem merünk hátradőlni, ha nem engedélyezünk magunknak pihenést. Na de mi van akkor, ha a komfortzónapapucsunk töri a lábunkat, kinőttük, elkopott, és egy kicsit újítani szeretnénk? Fiatal és kalandvágyó ismerőseink azért ítélnek el, ha nem változtatunk semmin, az idősebb korosztály meg azért, mert nem ragaszkodunk a jól bevált régi módszerekhez. Akárhogy is, ha mi változunk, akkor a környezetünk is változni fog.

Fotó: iStock.com/Halfpoint

Fotó: iStock.com/Halfpoint

Az én komfortzónám 

Eszter 45 éves, s őszintén vallott nekünk életétől, hibáiról, útkereséséről: „Az én komfortzónám tele van puha ágyakkal, takarókkal, könyvekkel, csokival, finom ételekkel, macskákkal, egy tévével, gyerekkori emlékekkel, tömény lustasággal és otthon üléssel, mindezt pedig egy erdő közepén képzelem el. Itt jó. Hozzátartozik még az, hogy szeressenek, elfogadjanak, legyen legalább egyvalaki, aki gondoskodik rólam. Sőt, minél többen legyenek! Ha pedig ezért áldozatokat kell hozni, például szerepet játszani, megalázkodni, zsarnokságot elviselni, az is megy. Csak szeressenek. Azt sosem vettem számításba, hogy milyen következményei lehetnek annak, ha nem engedem szabadon magam a saját véleményemmel, kívánságaimmal, énemmel együtt. A második dolog, amit nem vettem számításba, az az, hogy mind egy nagy rendszer részeként működünk, és ha mi megváltozunk, szükségszerűen változik velünk együtt minden.

Három évvel ezelőtt történt egy hatalmas változás az életemben, ami minden szinten érintette a komfortzónámat, amikor kiderült, hogy igenis lehet élni egészen másképp is. Olyan volt, mintha a kényelmes papucsomhoz odahajoltam volna egy nagyítóval egy erős lámpa fénye alatt, és végre megláttam volna azokat a szakadásokat, foltokat, kopásokat, a port, a belé vert szögeket, amiket csak azért sem akartam soha észrevenni. Elkezdtem azon dolgozni, hogy igazi szeretet vegyen körül, kevesebb bántás érjen, hogy kiálljak önmagamért, hogy képes legyek kibújni az otthonom négy fala közül, és ne ugyanazokat az embereket, helyzeteket gyűjtsem magam köré, teremtsem újra. Próbáltam elhinni, hogy képes vagyok változtatni, sőt, hiába várom ezt másoktól, csak én tehetek a saját boldogságomért.

Az elején még olyan lelkes voltam, hiszen éreztem, ahogy felszabadulok, ahogy egyik terhet tettem le a másik után. Megtanultam nemet mondani, kiállni magamért. Csak a környezetem reakciója ért nagy meglepetésként. Nem tetszett nekik, hogy másmilyen vagyok, hogy más alapszabályok szerint képzelem el az életem. Elkezdtek akadozni a fogaskerekek, a komfortos puhaság illúziója meg úgy hullott szét, hogy örültem, hogy megmenthettem néhány darabját. Elvesztettem illuzórikus családom és baráti társaságom jó néhány tagját, ám helyettük szinte azonnal kaptam is újakat, olyanokat, akik elfogadnak és szeretnek úgy, ahogy vagyok. De senkinek sem kívánom azokat a beszélgetéseket, amikor jó esetben csak értetlenül, rossz esetben mérgesen vagdalkozva nekem estek azok, akik a legközelebb álltak hozzám, azt követelve, hogy legyek ugyanolyan, mint az elmúlt harminc évben voltam. Változtam, változtattam, és ez áldozatokkal járt.

Fotó: iStock.com/RossHelen

Fotó: iStock.com/RossHelen

Félelemmel tágítom továbbra is a határaimat, hogy igazán a lábamra való legyen az a papucs. Persze gyakran visszamenekülök a régibe, így egyfajta furcsa hintán ülök, hol örömtelien kacagva, hol szédülve leugorva az egészről az otthonom, a régi embereim szoknyája mögé bújva. A változás egy lépést előre, kettőt hátra ritmusából már nagyon elegem van, de a cél nemes, hát hintázom tovább. Nekem a komfortzónám elhagyása nem azt jelenti, hogy felmondok a munkahelyemen, és a világ távoli szegleteibe utazom, biofarmot létesítek, idegenekkel ismerkedem, vagy nekiállok ejtőernyővel ugrálni. A kis mikrokörnyezetemet, hiedelmeimet, érzés- és kapcsolatvilágomat kell rendbe tennem, és ez sokszor nehezebb utazás, mint ha Kamcsatkára készülnék.”