Kései gyerek voltam, így nővéremmel elég nagy a korkülönbség közöttünk – 11 évvel idősebb nálam. Mindenki meglepődik, amikor elmondom, pláne most, hogy már alig látszik ez rajtunk. Kislányként mindig felnéztem az én „NAAAGY” nővéremre, utánozni próbáltam mindenben, és általában addig hisztiztem, amíg rá nem vettem, hogy elvigyen magával a barátnős programjaira. Aztán egészen fiatalon, 19 évesen elköltözött otthonról, ami miatt jó pár évre eltávolodtunk egymástól. Igazán csak néhány éve találtunk rá újra a másikra, azóta azonban elválaszthatatlanok vagyunk. Teljesen más típus, mint én – sokszor mondják ránk, hogy én vagyok a ráció, ő az emóció. Éppen emiatt folyamatosan tanulok tőle (és valószínűleg ő is tőlem), hiszen az, ahogyan az emberekkel bánik, példaértékű számomra. Önzetlen, mindenkiben a jót látja, és végtelenül gondoskodó. Persze a felettem való anyáskodás néha még most is előtör belőle, de ezt egyáltalán nem bánom. (Már megtanultam kezelni…) Senki sem ismer olyan jól, mint ő, és senkivel sem tudok akkorákat nevetni, mint vele. Édesanyánk elvesztése miatt talán még erősebb a kettőnk közötti kapcsolat, és most már el sem tudom képzelni, hogy valaha is újra eltávolodnánk egymástól.
Fotó: iStock.com/criene
Hírszerkesztő-társamnak, Panninak szintén nővére van, ő így mesél kapcsolatukról:
„Sosem volt hagyományos viszonyunk a nővéremmel, mivel nagyon más világ vagyunk. Csak 2,5 év van közöttünk, de annyira más az életmódunk, hogy akár több száz év is lehetne. Ő lovasedző, állatokkal, kutyákkal és gyerekekkel foglalkozik. Egész nap lovon ül vagy a gyerekeket edzi, ha nem, akkor a saját kutyáival agilityzik. Amióta van egy kislánya, mindebbe őt is bele tudja illeszteni, úgy, hogy a kiscsajnak szuper gyerekkora van, egész nap kint van, 4 éves, de már lovagol, imádja az állatokat, nem fél semmitől. Szóval egy csomó minden miatt felnézek rá, de talán a legjobban amiatt, ahogy a gyerekekkel bánik. Mindig nagyon kemény csaj volt, sokat veszekedtünk gyerekkorunkban, mert én meg igazi mimóza voltam… Aztán amikor felnőtt fejjel elmentem az egyik edzésére, megdöbbenve láttam, mennyire jól megtalálja a gyerekekkel a közös hangot – pedig akkor még nem volt sajátja –, és a kicsik egyszerűen rajonganak érte. Rajzolnak neki, sütit visznek, imádják. Akkor is imádják, ha nagyon kemény edző, és igenis megköveteli, amit kell. Ez egy olyan tulajdonsága, ami a hétköznapokban nem derült ki számomra, de nagyon jó érzéssel tölt el. Elég messze lakunk egymástól, így ritkán találkozunk, és vannak időszakok, amikor ritkábban is beszélünk, de abban biztos vagyok, hogy ha felhívnám az éjszaka közepén, hogy baj van, azonnal indulna.”
Képszerkesztő kolléganőm, Anna a „másik oldalon” áll, hiszen ő az idősebb testvér:
„Nekem húgom van, aki most 18 éves. Egész jó a kapcsolatunk, mert sokat voltunk együtt kiskorunkban, szinte a második anyukája vagyok. Emlékszem, amikor megszületett, a névnapi bulim estéjén – emlékszem, hogy beteg voltam akkor, és a nagymamám azzal vett rá a hatalmas tabletták bevételére, hogy csak úgy látogathatom meg a húgocskámat, ha előbb meggyógyulok. Emlékszem, amikor babapopsikrémes fejjel jött ki vigyorogva a hálóból, meg arra, amikor lehányta a kedvenc babámat a családi kirándulásunkkor. És arra is, hogy kikötötte a macskát a kerítéshez… A sok legózás és babázás kicsit hiányzik, de a veszekedések, és az, hogy mindig én vagyok a hibás, mert én vagyok a nagyobb, már nem annyira. Bár veszekedések még mindig vannak, a kamaszkorára fogom, meg azzal nyugtatom magam, hogy majd felnő, és megérti a világot, ahogy én is (legalábbis remélem, kapiskálom már, mi folyik itt). Sok jó oldala van annak, ha valakinek van egy kistesója – például gyakorlatiasabb lesz az ember. Persze van rossz oldala is, amivel a mai napig nem békültem ki: sajnos vele ezerszer engedékenyebbek a szülők, és ő könnyedén szökdell az általam oly nehezen kitaposott úton. Egyszer majd megemésztem ezt is…”
Fotó: iStock.com/Liderina
Külsős szerzőnk, Kriszta középső gyerek, és ez sok mindenre megtanította:
„Két testvérem van, egy bátyám és egy húgom. Sokat játszottunk, főleg a húgommal kettesben, mert a bátyánk egyrészt korban is egyre jobban távolodott tőlünk, másrészt ő fiúként nem babázott vagy játszott iskolásat, boltosat velünk. Sok közös élményünk, vicces emlékünk van, olyan mondatok, kifejezések és szavak, amiken csak mi nevetünk, mert csak mi (vagy csak a család) tudjuk, hogy mire gondolunk, amikor meghalljuk vagy kimondjuk azokat. Középső gyerekként akarva-akaratlan megtanultam, mi az, hogy kompromisszum, és hogy mit jelent az önzetlenség. Sosem voltunk olyan állandóan ölelkezős, puszilkodós testvérek, de mindhárman tudjuk, hogy számíthatunk egymásra, hogy bármelyikünk bármit megtenne a másikért, még kérnie sem kell.”
