Konyha

Bableves ecettel meg a csodatejbegríz – retró menü, aminek ízét a szívünk őrzi örökre

Nagyanyáink konyháját nem lehet überelni, ez tény. Azért meg kell próbálni, még akkor is, ha eleve kudarcra ítélt a dolog. De ha meg se próbáljuk, miért fognak rajongani majd a MI unokáink?

Anyósom húslevese szenzációs, és kész. Gyerekeim, az ő unokái pici baba koruk óta imádták – az anyatejes táplálásról való leszoktatás alapeleme volt. A levesben főtt répa, zeller, az apró darabkákra tépkedett tyúkhús volt a bevezetés az igazi gasztronómiába. Én ugyan ügyeltem rá, hogy a cérnametélt csak később kerüljön a habzsoló kis szájakba, és aztán a pörköltszaft is majd valamikor… anyósom, ha nem láttam, szerintem felgyorsította ezt a folyamatot néhány hónappal. Nem bántam igazán. Ma sem bánom, hiszen annak a húslevesnek az íze köti őket ma is a MAMÁHOZ. A nőhöz, aki helyettem sokszor helytállt nehéz helyzetekben. És a húsleves köldökzsinór ma is. Tudom.

Anya, szeretlek, de

…de Dédó bablevese sokkal finomabb, ugye tudod? – kérdezte egyszer tőlem félénken a lányom, kicsit szégyenkezve, mert ez mégis már milyen. Hogy nem az anya főztje a legfinomabb a világon. Főleg akkor, amikor még messze voltam én magam is a mindenmentes táplálkozástól. Főztem mindig, mindent. Abból, ami volt. Gyakran pont volt férjem nagymamája, Dédó kiskertjéből felhúzott, csipegetett zöldségekből. Néha kérdezték tőle, minek annyi petrezselyemzöld, meg minek a szárzeller. Én tudtam: miattam. Mert én rajongok a levélzöldségekért. Amikor erre ráébredt, beültette a kertje felét velük. Meg kaporral, mert alföldi lány vagyok, és az alföldiek általában kaporfanok. Meg is tanított aztán olyan kapros-túrós lepényt sütni, hogy aki evett belőle, a tíz ujját is nyalta utána. Ám ehhez neki kellett megsütnie, nem nekem…

Fotó: iStock.com/DragonImages

Fotó: iStock.com/DragonImages

A babültetvénye az meg maga volt a csoda

Máig nem értem, hogy tudott olyan fantasztikus, dúsan termő babsátort létrehozni. Árnyékában játszottak forró nyarakon a gyerekek, a termése meg mennyei mannaként kínálta magát. Illetve Dédó kínálta. Amíg tartott a babszezon, a frissen főzendő nagy szemű lóbab szezonja, hetente többször is került a családi asztalra belőle. Adott nyersen is belőle persze, de az igazi az volt, ha ő főzte meg. Zellerrel, újkrumplival, fokhagymával. Hozott mindig, mert annyit főzött, hogy a fél rokonság jóllakjon, de ha nem hozott volna, se voltunk restek. Dédó bablevesét hidegen, a kis hűtőjéből is kikanalazták a gyerekek.

Nem sértődhettem hát meg a lányomra, elvégre gyakran kanalaztam én is orvul abból a hűtőből, AZT a bablevest.

Mindenét a gyerekeknek adta, az idejét, az erejét, önmagát

Ő se sértődött meg soha, ha elettük előle, sőt! Biztatta a gyerekeket, nem baj, ha nem jut estére, majd süt palacsintát vagy lefőz egy adag tejbegrízt. Azt mondjuk én speciel nem szerettem meg akkor még (később igen, de az egy másik történet), de tény, hogy a nagymamai tejbegríznek se volt és nem is lesz párja a gyerekeim szerint. Jobb ízű volt az ott, Dédó ágyán hasalva, maszatolva arcot, kezet, Dédó lepedőjét, bárminél. Azért se haragudott egy percre se. Másnap áztatta lavórba a szennyest, ha tudtam, elloptam, ne fájjon a dereka a gyerekek miatt, de sokszor lekéstem a mentőakcióról. Nem véletlen, Dédót a hajnal általában a kertben találta: kapálta, gyomlálta, öntözte a növényeket.

Fotó: iStock.com/Halfpoint

Fotó: iStock.com/Halfpoint

Szerintem attól volt olyan finom minden, amit ő főzött, a hajnali, miattunk kapálások okán.

Dédó sok éve nincs már közöttünk. Kicsi házában ma egyik unokája lakik párjával és kisfiával, az én unokámmal. Dédó kertje ma már másképp fest. Máshonnan és más kerül az asztalra, és ugyan gyönyörű a kert ma is – a menyem kertészmérnök, minden virág életre kel kezei alatt –, de a veteményes azért hiányzik. A gyerekeknek a bableves meg a tejbegríz, nekem meg a kapor, amit Dédó keze nekem ültetett.