Siker

Életünk dele – krízis vagy lehetőség a kapuzárási pánik?

A huszonéveseké a világ! – halljuk sokat, és hajlamosak vagyunk elhinni. Pedig a modern világban egy 25 éves még élete harmadánál sem tart, és hála az orvostudomány és az egészséges életmód vívmányainak, nemhogy egy 40, de egy 50, 60, sőt nemritkán 70 éves ember is teljes életet tud élni. Sporttal, utazással, szexszel együtt. Akkor mire fel pánikolunk?!

A kapuzárási pánikról általában deresedő halántékú urak jutnak eszünkbe, akik piros sportkocsikkal és szemtelenül fiatal cicamicákkal mászkálnak. Esetleg a „pumák”, azaz azok a középkorú hölgyek, akik talpig sminkben, miniszoknyában vetik magukat a fiatalabb fiúkra. Pedig a kapuzárási pánik ennél sokkal, de sokkal több!

De mitől tör ki minket a frász ebben a korban?

Klasszikusan a 40-50 év körüli kor az, amikor elérjük mindazt, amire fiatalon vágytunk. Szakmánkban elismertek minket, karrierünk jól halad, jól keresünk, megvan a saját autó, ház, nyaraló, család. Sőt, valószínűleg a gyerekek már kiröppentek, esetleg csak fél lábbal vannak otthon – elindultak ők is, hogy saját életüket éljék. Azaz elértük mindazokat a célokat, amiket egykor kitűztünk magunknak, így jogosan merül fel a kérdés: hogyan tovább?
A másik lehetőség nem ilyen fényes: lehet, hogy pont nem értük el egykori céljainkat, és végre rájöttünk: talán mi is ludasok vagyunk a dologban. Talán későn, de eszmélünk, hogy nem is ez a szakma való nekünk, nem is jó ember mellett, emberek között vagyunk. Nem jó irányba halad az életünk. De még mindig csak a felénél járunk, így még van remény változtatni!

Fotó: iStock.com/Ridofranz

Fotó: iStock.com/Ridofranz

Normális, hogy krízisként éljük meg!

Erik Erikson pszichológus szerint életünk során több normatív krízist élünk meg. Ezek a krízisek nem valamilyen külső trauma hatására következnek be, hanem egyszerűen életkorunk függvényei, egyes életszakaszok feladatai. Ha az ezek által állított kihívásokat jól kezeljük, megoldjuk, továbbléphetünk a pszichés fejlődésben, ha nem, akkor abban a fázisban rekedünk. Erikson a felnőttkor normatív krízisének éppen a kapuzárási pánikot tartja: amikor összefeszül a generativitás és a stagnálás, amikor számot kell adnunk azzal, mit tettünk le eddig az asztalra. Sikerült értéket teremtenünk, értelmet adni életünknek?
Ha a megszerzett anyagi javak, státuszszimbólumok ellenére mégis úgy érezzük, valami hiányzik, ne higgyük, hogy a megoldás abban keresendő, hogy még több, szebb dolgot halmozunk fel. Azt se higgyük, hogy innentől nincs más dolgunk, mint hogy élvezzük egy hosszú élet gyümölcseit – azért még az időskortól nagyon messze vagyunk!
Valójában ez a kor óriási felfedezéseket tartogat, hiszen újra megismerhetjük önmagunkat. A „lelki frász” hatására tükröt tarthatunk magunknak: kik vagyunk mi most, a gyerekek felnevelése után, karrierünk derekán, párkapcsolatunkban? Kik vagyunk és kivé szeretnénk válni?

Társadalmi hasznosság és ön-transzcendencia

A híres svájci analitikus pszichológus, Carl Gustav Jung volt az első, aki írt az életközepi válság jelenségéről. Rájött, hogy az ilyen pácienseinek a problémája a hit hiánya: „Életük delén, azaz harmincöt éven túli pácienseim közt egyetlenegy sincs, akinek végső problémája nem a vallásos lelkiség volna /…/ egyikük sem gyógyult meg igazán, aki nem nyerte vissza a vallásos lelkületét.” Mielőtt beleásnánk magunkat valamilyen egzotikus vallás történetébe, inkább Junghoz forduljunk, aki az individuáció elméletében leírta a belső fejlődés útját. Elsősorban a tudattalan feltárása, a mély-én, a Selbst megismerése a feladat, így alapozhatjuk meg a valódi hitet. Emellett persze választhatunk valamilyen világvallás közül, de ügyeljünk rá, hogy annak ne csak a külsőségekkel foglalkozó részeit tartsuk be, hanem valódi hittel merüljünk el benne.
Erikson az életközepi krízis megoldását még egy formában látta: a társadalom számára értékes hivatásban. Ha azt tapasztaljuk, hogy munkánk másoknak segítséget jelent, környezetünket jobbá tesszük vele, akkor a gondoskodás kielégítő érzését kapjuk ajándékba. Nem biztos, hogy holnap főnökünkre kell borítani az asztalt, szociálisan hasznos munkánk lehet a hobbink is vagy valamilyen önkéntes munka. A közösségi kertek művelése például kiváló megoldás lehet!

Fotó: iStock.com/m-imagephotography

Fotó: iStock.com/m-imagephotography

Lassítsunk

A legtöbben az életközepi krízis során azt érzik, megrekedtek és szabadulni akarnak. Kínzóan nehezükre esik a napi rutin, ezért legszívesebben felrúgnák eddigi életüket, hogy valami újba kezdjenek. Azt hiszik, valamiről lemaradtak, ezért próbálnak gyorsítani – mi ne tegyük! Ha úgy érezzük, pörögnünk kell, valójában pont akkor kell lelassítanunk. Szenteljünk naponta időt arra, hogy sétáljunk, hogy szemlélődjünk. Utazhatunk persze, de ahelyett, hogy keresztülrohannánk a világon, töltsünk hosszabb időt a természetben, csodálkozzunk rá a teremtett világ szépségeire! Ismerjük meg újra barátainkat: bonyolódjunk éjszakába nyúló, mély beszélgetésekbe a vad bulizás helyett! Meditáljunk napi tíz percet, figyeljük az égen a felhőket vagy azt, ahogy az orchideánk virágzik – csak adjunk időt magunknak! Nem késtünk el még semmivel!