Otthon

Az örökké tartó édességháború: meccs a gyerekkel, avagy nincs több csokoládé!

Legszívesebben visszamennék az időben oda, amikor először kóstoltattam édességet a gyerekemmel, és eltörném a saját kezemet. Pedig annyira aranyos volt, ma is előttem van, milyen volt a kis boldog arca, amikor először ízlelte meg a tömény édes ízt. De nagy hiba volt.

Sosem felejtem el, kétéves volt, a nagyszülőknél pihent, mi pedig elmentünk, és vettünk neki egy futóbiciklit. Gondosan kiválasztottuk a színt, a formát, hozzá a megfelelő sisakot, még pici lámpákat is. Örömmel vittük neki, szinte suhantunk a levegőben: mennyire fog örülni, milyen jó ajándékot találtunk ki neki! Megérkeztünk, eléálltunk: egy hatalmas meglepetést hoztunk neked, nagyon-nagyon fogsz neki örülni, csodálatosan fantasztikus dolog! Még a kamerát is bekapcsoltuk, hogy felvegyük ezt a szép pillanatot. Behoztuk, és a világ legcsalódottabb gyereke ordítani kezdett torka szakadtából. Leforrázva álltunk. Azt hitte, meglepetéstojást kap.

Akkoriban még kinevettem az összes hippit, aki „bióztatja” és tiltja az édességtől a gyerekét, pedig ma már tudom, nekik van igazuk, mivel minél később kerül közelebb ehhez az intenzív ízvilághoz, annál kevesebbet eszik belőle, és annál kisebb eséllyel válik függővé.

Fotó: iStock.com/Fedinchik

Fotó: iStock.com/Fedinchik

Harcban állok szinte mindenkivel… 

…de legfőképpen önmagammal. Olyan vagyok, mint az áprilisi időjárás, ha a gyerekemről és az édességről van szó: legszívesebben tiltanám, hiszen tudom, hogy mára már szinte függővé vált, gyakran kezdi úgy az étkezést, hogy Mi lesz a desszert? Ugyanakkor ha boltba megyek és nincs velem, állandóan azt nézem, mivel lephetném meg, minek örülne a legjobban, és általában (sajnos) nem a gyümölcsöspultról választok neki ilyenkor. Egy szabályom azért van: ehet édességet a gyerek, de csak akkor, ha ez nem megy a rendes kaja rovására, azaz lehetőleg ne közvetlenül ebéd előtt termeljen már be egy dupla tejszeletet…

De mi számít édességnek? 

Hát ez egy újabb olyan pont, amiben nem értünk egyet sem a gyerek, sem én, sem pedig a családom többi tagja. Ha én adok neki édességet, akkor azt szeretem, ha az gyümölcsjoghurt (tudom, tömve van cukorral), házi sütemény (csak ne nekem kelljen megsütni) vagy sima tejcsoki (nyilván ez is elképesztően cukros, de valahol ez a lényeg, nem?). Ő és a család többi tagja viszont számításba veszi ilyenkor még a színtiszta műanyagból készült nyúlós cukrokat, nyalókát, pudingokat, sőt még a csipszet is.

Fotó: iStock.com/G&J Fey

Fotó: iStock.com/G&J Fey

Jobban belegondolva a meccseket legtöbbször nem is a gyerekemmel vagy önmagammal vívok, hanem mindenki mással, aki édességgel tömi, legyen az ipari fánk, cukros keksz vagy töltött kis bármi. A legjobb, hogy elvben mindenki tudja az étkezés utáni szabályt, hangoztatják is, mégis gyakorlatilag tömik válogatott hülyeségekkel. Tudják, hogy a sok édesség kockázatos: elhízik idő előtt, elromlanak a csepp kis fogai, sőt cukorbeteg is lehet, mégis ha arra kerül a sor, nem tudnak ellenállni a könyörgő kis szemeknek.

Most nyár van, és négy hetet tölt a nagyszülőknél, kettőt az egyiknél, kettőt a másiknál. Tudom, hogy tömik, tudom, hogy ha azt mondja, nem kér gyümölcsöt, nem forszírozzák, és azt is tudom, hogy naponta legalább kétszer eszik fagylaltot. De elengedem. Hamarosan újra itt az ősz, visszaáll minden a rendes kerékvágásba, csak az enyém lesz, csak én ronthatom el, nem okolhatok mást.