Csillagok

Álarcaink fogságában: van élet nélkülük?

Az, hogy életünk bizonyos pillanataiban szerepek és álarcok mögé bújunk, s eljátsszuk az érzékenyt, a magabiztost, a szeretetre méltót, vagy éppen a főnököt, ez ma már senki előtt sem titok. De vajon léteznek pillanatok, amikor az összes álarcot behajítjuk a sarokba, és csak mi vagyunk, tisztán, allűröktől, szerepektől, elvárásoktól mentesen?

Álarcaink reggeltől estig

Már legalább 500 éve tudja az emberiség, hogy színház ez a világ. És persze színész benne minden nő és férfi. Azaz játszunk. Reggel azt, hogy álmosak vagyunk, majd, hogy gondoskodunk, kenyeret kenünk, uzsonnát csomagolunk, sietünk és főleg siettetünk másokat, futunk buszhoz, villamoshoz. Majd egy újabb alakításban eljátsszuk, hogy dolgozunk, hogy fontosan vagyunk, pótolhatatlanok,  és elfogadjuk, amit javasolnak nekünk. Aztán kezdődik elölről a reggeli menet, megspékelve egy csepp cipekedéssel, játszótérrel, főzéssel és mosogatással. De a sok-sok szerep között végül is hol vagyunk mi? Létezik saját arcunk, vagy takargatni kell magunkat életünk minden egyes pillanatában?

Fotó: iStock.com/nuvolanevicata

Fotó: iStock.com/nuvolanevicata

Már a kezdetektől?

Persze nem kell csodálkozni azon, ha szerepek mögé bújunk, hisz azt tanultuk már életünk első percétől kezdve, hogy így működik a társadalom. Már a legkisebbeket is arra tanítjuk, ne fejezzék ki olyan nyíltan az érzelmeiket, mert azt azért mégsem illik. Hosszú a sor a pénztárnál? Legyen türelmes? Elvették a játékát a homokozóban? Legyen engedékeny! Fáradt vagy éhes? Tűrje még egy kicsit. Valójában minél nagyobb egy gyermek, annál kevésbé lehet őszinte.

Megkérdeztük állandó szakértőnket, Makai Gábor klinikai szakpszichológust, pszichoterapeutát, vajon miért alakult ez így, s léteznek-e olyan pillanatok az életben, amikor nem kell szerepeket játszanunk.

„Alapvetően az különböztet meg minket, embereket az állatoktól, hogy van bennünk egy gát, egy fékrendszer, és ennek az egyik megnyilvánulási formája az álarc, amit az ember óhatatlanul fölvesz. Megszámlálhatatlan álarcunk van, ezeket már gyerekkorban, az értékek és normák közvetítése által tesszük belsővé, és ezeknek megfelelően viselkedünk.

Ösztönösen meg tudjuk egy tizedmásodpercnyi idő alatt határozni, hogy adott helyzetben melyik arcunkat, melyik álarcunkat vegyük elő, hogyan kell, hogyan érdemes, vagy éppen tilos viselkedni, s az ember eszerint él. Ha nem lenne álarcunk, akkor ösztönlényekké válnánk, akik nem vennék figyelembe a másik ember akaratát, egyéniségét, határait, kívánságait, hanem egészen egyszerűen gátlástalanok lennénk. Az álarc egy adaptív dolog, ami megvéd minket, s kifejezetten jó, hogy van, feltéve ha nem csap át egy olyan szélsőségbe, amikor az egyén feladja magát. Előbb-utóbb tehát azonosulni kell saját magunkkal, az álarcunkkal, a szerepünkkel, mert különben lelepleződünk. Ha nincs meg ez az azonosulás, nem az enyém a szerep, akkor az fel fog tűnni másnak is. Az biztosan kényelmetlenné válik nemcsak a viselőjének, de a környezete számára is.”

Fotó: iStock.com/ValentinaPhotos

Fotó: iStock.com/ValentinaPhotos

Létezik olyan, hogy levetjük az összes szerepünket és csak mi állunk ott, pőrén?

„Nem. Lehetünk ugyan fizikailag egyedül, de mindig van bennünk egy kontroll. Persze elengedhetjük magunkat, de ha nincsen gát, nincsen fékrendszer, és nincsen mihez viszonyítanunk, akkor az már egy pszichotikus állapotra hasonlít leginkább. Az elmebetegek tudnak csak ilyen kontrollvesztetten létezni, de ez a státusz már ön- és közveszélyes. Tehát a szerepeknek van egy védelmi funkciójuk is.” 

A témával bővebben a Ridikül ma délutáni adása foglalkozik 17:10-től, címe Énünk arcai. Vendégeink lesznek Bozsik Yvette, Bognár Szilvia, Zsigmond Tamara és meglepetés férfivendég is érkezik hozzánk. 

A tegnapi adást itt nézhetjük vissza