Csillagok

„Az El Camino arra tanított, hogy ne féljek, merjek belevágni az ismeretlenbe”

Jakusovszki Dorina röpke 3500 kilométeres sétára indult el gyalog 2016 júniusában. A Santiago de Composteláig tartó úton nemcsak a világ határai tárultak ki, de Dorina is jobban megismerte önmagát.

Miért indultál útnak?

Azt gondolom, aki nekivág egy 3500 km-es gyaloglásnak, az nem normális. Ezt persze viccesen jegyzem meg, de valójában tényleg így van. Aki egy ilyen útnak nekiindul, egyértelmű, hogy keres valamit, mert még nem teljes az élete. Az elmúlt években rájöttem, hogy nem vagyok a helyemen, nem azt csinálom, amit szeretek és nem vagyok boldog. Rájöttem, hogy egész életemben csak sodródtam, be akartam „állni a sorba”, olyan életet élni, mint a „normális” emberek. Csak ez nekem nem ment. Úgy éreztem, kilógok mindenhonnét és rengeteg frusztrációm volt emiatt. Valójában azért, mert másoknak akartam megfelelni és nem pedig vállalni önmagamat. A magánéletem összeomlott, a munkahelyemen sem éreztem jól magam, mintha az egész világ összefogott volna, hogy kimozdítson innen. A sok negatív történéstől először elkeseredtem, legyengültem és nem láttam a kiutat. Szó szerint az életemnek nem láttam értelmét. Ilyesmi gondolatokkal küzdöttem, mikor 2015-ben egy barátom inspirálására elmentünk együtt a spanyol El Caminóra, a legnépszerűbb útra, ami Camino Frances néven ismert, hiszen az út még a dél-franciaországi Saint Jean Pied-de-Portban kezdődik a Pireneusok lábánál. Feltöltekezve értem haza, de tudtam, hogy vissza kell mennem, és azt is, hogy az életemet tartósan meg kell változtatnom. El kell innét mennem, megtalálni  önmagamat, hogy mit akarok valójában. Megszeretni önmagamat, hogy másokat is tudjak szeretni.

Fotó: Jakusovszki Dorina

Fotó: Jakusovszki Dorina

Végül azt az utat választottad, ami összeköti a magyarországi Szent Jakab-utat a spanyol El Caminóval.

Az út Budapesttől Santiago de Composteláig hivatalosan 3500 km. Eredetileg pesti indulást terveztem, hogy végig jelölt úton haladhassak, ám később úgy döntöttem, városomból, Kaposvárról indulok és Pannonhalmán csatlakozom be a Caminóra. Odáig sok fizikai nehézségem volt az utak jelöletlensége miatt, főleg a Bakonyban. Az egyik lábam Bakonybél környékén megsérült, vízhólyagoktól és túlerőltetéstől nem tudtam ráállni. 2-3 napos „betegszabadság” következett, és fogalmam sem volt, hogyan tovább. De a lábam meggyógyult és folytathattam, nem adtam fel, és később ilyen fajta fizikai problémáim nem voltak. Beigazolódott a nagy mondás, mely szerint minden kezdet nehéz.

Találtál társat a kalandhoz?

Egyedül indultam neki az útnak, de nagyon vágytam társra/társakra. Viszont elsődleges szempontom az volt, hogy önmagamra találjak még akkor is, ha  az az ára, hogy jó sokáig egyedül legyek – az út szimbolikus az életemet tekintve. Itthon is egyedül éltem és az utat is 90%-ban egyedül jártam. Ha tágabb értelemben nézzük, akkor viszont egész úton nem voltam egyedül. Hazánkban, Ausztriában és Svájcban rengeteg jószándékú ember befogadott és vendégül látott, így az estéimet jórészt társaságban tölthettem. Amikor egyéb szállón aludtam, vagy sátraztam, akkor is valaki mindig vigyázott rám. Genftől teljesen „véletlenül” kaptam egy útitársat egy budapesti fiú, Patrik személyében, aki szintén gyalog jött. Nagy segítséget jelentettünk akkor egymás számára, hiszen Franciaországtól mindketten tartottunk kicsit. Szinte minden napra jutott egy-egy jó és segítő szándékú ember, kis csoda, váratlan meglepetés, tényleg, mint a mesében: megy a vándor a batyujával, és a tarisznyáját folyton töltögetik. sosincs hiánya semmiben, szinte a gondolatai valósulnak meg. Fantasztikus érzés volt megtapasztalni, hogy ha én szeretettel és nyitott szívvel megyek valahova, akkor azt bőven visszakapom.

Milyen tapasztalatokkal gazdagodtál?

Június 1-jén lesz egy éve, hogy nekivágtam az útnak. Volt ideje leülepedni a tapasztaltoknak, de néha még ma sem hiszem el, hogy végigjártam. Nagyon kellett ez nekem, egyetlen pillanatát sem sajnálom. Kaptam egyfajta tartást, magabiztosságot, hiszen ott annyi mindenen keresztülmentem, amiket itthon a kis burkom falai között sosem éltem volna át, például minden nap szembenézni azzal, hogy semmi sem biztos! Hogy nem tudom, mit hoz az aznap, mert minden nap ismeretlen szakasszal néztem szembe… félelmetes és egyben felemelő érzések. és mindig lett valahogy. Rájöttem, hogy a boldogság nem külső körülményektől függ, sem tárgyaktól, sem emberektől, hanem egyedül saját magam vagyok felelős érte. Az út után volt bátorságom elköltözni egy másik városba teljesen egyedül, minimális ismeretséggel, és új életet kezdeni. A két Caminóm között nekiálltam rajzolni. Főleg cicazarándokokat, embertestű cicákat rajzoltam hátizsákkal, akik a Caminón zarándokolnak. Már 11-féle képeslapom készült belőle, igazán büszke vagyok rájuk, hogy a magam alkotásai végül „testet öltöttek” és termékké váltak. Emellett dolgozom a könyvem megírásán, és előadásokat is tartottam már.

Egy új út

Friss élmény, hogy egy hete egy másik hosszú távú vándorral, Vizy Petivel egy közös zarándoklatot szerveztünk Győrtől Lébénybe a magyarországi Szent Jakab-út hivatalosan utolsó napi szakaszán. Miután meghirdettük a lehetőséget,  22 résztvevővel indultunk útnak. Számomra hatalmas élmény volt a szervező oldalon lenni, és valami jót, valami értéket adni az embereknek. Mondhatom, hogy mindenki élvezte az utat, a visszajelzések erről tanúskodnak. Azt gondolom, csinálunk még ilyet! Az emberek jönnek-mennek az életünkben, minden változik… ahogy a tájak is az úton. Mindenkinek van egy útja, ami elvezeti a céljához. Néha nagyon éles kanyart kell vennünk, és elhagyni a járt utat. Merjük elhagyni, mert a mindenki által kijárt nem biztos, hogy nekünk is jó.