Otthon

„A valóságos szüleid nem tudtak felnevelni, mi viszont igen” – egy titkos örökbefogadás története

Hosszú időbe telt, mire találtam valakit, aki hajlandó volt az örökbefogadásának történetéről, az azzal kapcsolatos érzéseiről beszélni. Majd jött egy telefon, és másnap már szemben ültem az interjúalanyommal. Minden egyes örökbefogadás egy új élet kezdete; ebben a történetben a sors adott, majd elvett egy életet. A házaspár sikeres örökbefogadását követően néhány éven belül az örökbefogadó apa meghalt. Az anya a témára való tekintettel teljes anonimitást kért, és a kezdeti nehézségek ellenére egy számomra is végtelenül izgalmas és érdekes beszélgetésben lehetett részem, mely több óra után azért ért véget, mert bezárt az épület, ahol voltunk.

Miért döntöttetek úgy, hogy örökbe fogadtok egy gyereket?

Messzire kell egy kicsit visszamenni. Mint afféle emancipált nőszemély, én magam is sokáig a munkámra, a karrieremre gondoltam. Szeretem azt a munkát, ami jutott nekem az életben, és 25–35 éves korom között még ennek éltem. Amikor rádöbbentem, hogy múlik az idő, akkor egy-két nőgyógyászati betegség miatt nem sikerült megfoganni és babát várni. Mire elkezdtem a kivizsgálásunkat és a többit intézni, már meglehetősen kifutottunk az időből. Volt egy elég súlyos megbetegedésem, feltehetőleg egy műhiba miatt, egy petevezeték-átjárhatósági vizsgálat közben. Amikor külön-külön is megvizsgáltak bennünket, semmilyen kizáró okot nem találtak… de végül egy borzalmas, hashártyagyulladással járó alhasi gyulladást kaptam, és képződött egy ciszta is az egyik petefészkemen. Ezt néhány év múlva egy műtét keretében el kellett távolítani. Mikor ez történt, már 39 éves voltam. Még akkor is divat manapság értelmiségi nőknél szülni, de valahogy belefáradván testileg-lelkileg ebbe az egészbe és hirtelen értesülve arról, hogy van egy kisbaba, akit örökbe lehetne fogadni, nem gondolkodtunk sokáig. Meglátogattuk, és olyan volt, mint egy szerelem első látásra. Rögtön az volt az érzésünk, hogy a mi gyerekünk, ránk hasonlít. Ő egy csecsemőosztályon nevelkedett hat hónapos koráig. A csecsemőosztály kapuja előtt helyezte el valaki, aki éjszaka, segítség nélkül szülte meg.

Miként élted meg a veszteséget, hogy nem lehet gyermeked? El tudtad gyászolni, le tudtad zárni azt a korszakot?

Minden olyan hirtelen és gyorsan történt, hogy nem is értem rá ezen gondolkodni. Úgy vettem ezt, mint valami sorsszerű eseményt, amely eldöntötte, hogy nekünk így lesz gyermekünk, és az ugyanolyan lesz. Nem lettem ettől depressziós, nem éreztem magamat kevésbé embernek vagy nőnek.

Mit éreztél, amikor legelőször a karodba vetted és hazamentetek?

Kilenc hónaposan vihettük haza. Nagyon szokatlan volt, mert neki is új volt a környezet. Az első fürdetésnél éktelen ordításba kezdett, mert a fürdőszoba neki kicsi volt és zárt. A csecsemőosztályon nagy, egybenyíló terem volt, ahol inkubátorokban és kiságyakban csecsemők voltak, és őket vízcsap alatt fürdették. A férjem becipelte a kádat a szobába, ahol minden vizes lett természetesen, és ott aztán abbahagyta a bőgést. Nagy öröm és élmény volt. Nyilván hiányzott az, ami megadatik azoknak, akik kilenc hónapig a testükben hordozzák a gyermeküket vagy egy könnyebb-nehezebb szülés után magukhoz ölelhetik, de nagy érzés volt, egyértelműen szép és jó dolog. Át kellett állítani az életünket, mert addig a férjem a tanításnak élt, én pedig az ügyvédi hivatásomnak. Az, hogy hirtelen otthon kellett maradni, az embert bizonyos értelemben meggyötri, de nem bántam meg soha. Tudtam, hogy két-három évet az életemből erre kell szánni. A férjemmel ezt abszolút együtt akartuk, és ő is sok mindenben segített, sőt lelkileg talán ő még jobban is akarta, mint én, amikor ez a lehetőség kínálkozott. Imádták egymást, és olyannyira egymáshoz voltak nőve, hogy féltem is nagyon. Amikor visszajöttem dolgozni, akkor már négyéves volt a gyermekünk, és mehetett óvodába.

Fotó: iStock.com/dimid_86

Fotó: iStock.com/dimid_86

Mikor már tudott beszélni, akkor mit mondtál neki, hogyan szólítson?

Kezdettől fogva minket automatikusan mamának és papának szólított, anyunak és apunak később. Akkor én azzal a jó érzéssel voltam elfoglalva, hogy végre lett családunk és nem is foglalkoztam vele, hogy később ezt egyre nehezebb lesz elmondani. Nyilván nem kezdi el az ember egy 10 éves gyermeknek azt mondani, hogy ne anyunak szólítson, hanem Eszternek, de vannak családok, ahol még tartják is a kapcsolatot, ott ez megint más. Ő nem emlékezett arra, hogy nem velünk élt kezdettől fogva, tehát ez nem merült fel, bár a férjem mindig azt mondta, hogy a súlyos alvásproblémák esetleg abból is adódnak, hogy ő éjszaka született meg, éjszaka tették oda a kórházkapuhoz, és hajnalban, illetve reggel tudott jókat aludni. De mivel én is ilyen voltam világéletemben, ennek nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget.

Felmerült benne valaha, hogy szeretne találkozni a vér szerinti szüleivel?

Nekem erről soha nem beszélt. Amikor a férjem meghalt, nagyon egymásra voltunk utalva, és össze is kapaszkodtunk. Őt a családom mindig egyenrangú unokaként tartotta számon, és nem volt olyan hiányérzete, ami miatt azt érezte volna, hogy most ő valahova máshova tartozhatna. A puszta kíváncsiság pedig eszerint még nem ébredt fel benne. Biztos nagyobb traumaként élte meg az apja halálát, mint azt, hogy megtudta a származását. Azt tudom, hogy rémes volt. Én úgy találtam holtan a férjemet, hogy iskolába készült, és olyan infarktus érte, hogy valószínűleg percek alatt meghalhatott. Voltak előjelei, de ő nem nagyon szeretett orvoshoz járni és nem olyan típusú ember volt, aki állandóan vizsgálta vagy óvta volna magát. Volt egy kisebb eredetű szívpanasza, meg volt egy elég komoly hasnyálmirigy-gyulladása. Az volt a baj, hogy… hogy mondjam… nem alkoholbetegség szintű, de elég tetemes borfogyasztását akkor elég erősen mérsékelte, viszont annál többet cigarettázott, és az nagyon rossz hatással volt rá. Arról nem tudott lemondani, bár tervezte. A fiamnak nem is mertem elmondani, csak azt, hogy elvesztette az eszméletét, és hívom a mentőket, majd biztos tudnak rajta segíteni. Ő is ott volt. Mondtam a gyereknek, hogy üljön le a tv előtt, én majd megnézem, mert úgy látom, hogy valami baj van apuval. Néhány nap múlva megmondtam neki, hogy nem fog többet hozzánk hazajönni a kórházból, mert nem sikerült őt megmenteni. Akkor már ragaszkodtam ehhez a simlis kis füllentésemhez, és elég furcsán reagált, mert elkezdett sírni, és bemászott egy asztal alá, és az Istennek sem akart onnan kijönni. Mint egy kis állat, el akart vonulni a fájdalmával. Emlékszik rá, még mostanában is szokta néha emlegetni. Körülbelül egy évre rá gondoltam úgy, hogy mielőtt iskolába megy, meg kell mondanom neki, mert az édesapja tanártársai mind tudják, hogy ő örökbefogadott gyermek, és sajnos most már egyedül rám maradt az a feladat, hogy őszinte legyek vele.

Hogyan mondtad el neki?

Akkoriban szinte minden évben Németországba jártunk nyaralni a testvéremhez. Ők egy 500 lakosú kis faluban élnek. A naplementétől a birkanyájig minden van, ami egy városi embernek különleges. Vittem magammal egy kis mesekönyvet egy francia szerzőtől. Arról szól egy kis történet, hogy egy babát örökbe fogadnak. Két születésnapot ünnepelnek egy évben: amikor megszületett, és amikor valósággal hazavitték. Mi nem csináljuk így, én csak elmeséltem neki. Lehet, hogy be kellett volna vezetni, nem tudom. Elmeséltem neki a történetet, és megkérdeztem tőle: miért mondtam el neked ezt a mesét most? Nem tudja – mondta. Azért, mert velünk is ez történt. Most már egy kicsit nagyobb fiú vagy, meg sajnos apu meghalt, és én egyedül kellett, hogy elmondjam neked. Mi őszinték akartunk hozzád lenni és gondoltuk, hogy mikor már elég nagy vagy, akkor ezt elmondjuk. Van, akinek a pocakjában növekszik a baba, és van olyan, aki a szívében hordja. Tulajdonképpen az az édesanyja és édesapja az embernek, aki felneveli és szereti. Nem tudjuk miért, de a valóságos szüleid téged nem tudtak felnevelni, mi viszont igen. Ez volt életünk legboldogabb napja, amikor hazavihettünk és már nem csak egy házaspár voltunk. És akkor álmélkodva hallgatta, meg el is fogadta – azt hiszem, meg is értette.

Nem vesztetted el a bizalmát?

Nem. Lehet, hogy ebben a férjem halála is szerepet játszott. Ő is érezte, hogy nagyon egymásra vagyunk utalva és segítenünk kell egymásnak. Zokszó nélkül elviselte, hogy az óvodába mindig utolsónak értem oda, mert nem vagyok a pontosság mintaképe, és ugyanúgy eljött velem felnőtt színházi előadásokra, amelynek a felét sem értette. Emiatt, az elején a zenei nevelése nagyon jól ment, mert mindig jártunk a Zeneakadémiára, de most már nem nagyon hajlandó, mert azt mondja, hogy neki a komolyzenéből az elég, kettőt már nem bír, és nem érdemes megvenni a drága jegyet a Művészetek Palotájába. Tudom, hogy volt néhány kedvence, így a Háry János meg Carl Orffnak a Carmina Buranája. Utóbbit kétszer is hallottuk, mert az olyan csinnadrattás zene.

Hogyan lettél az emancipált, dolgozó nőből ilyen hirtelen a gyermekéért élő édesanya?

Viharos gyorsasággal, mint egy szerelem. Ha van egy kis parányi élőlény, amely tőled függ, neked kell etetni, tisztába tenni, akkor az nagyon gyorsan kialakul. Keresztanyám is megkérdezte tőlem: honnan tudtad, hogy mit kell vele csinálni? Azért láttam már ilyet, a húgom gyerekét is pelenkáztam, az édesanyám és a nagyanyám is nagyon anyaszívűek voltak. Ha az ember otthon marad, egy ideig nem is hiányzik neki más jellegű munka, betölti az életét az állandó tevékenység, meg egy ilyen kis embernek a fejlődését nézni nagy élmény. Például ő nagyon szépen és gyorsan megtanult beszélni. Sokat is beszélt, mert sokat volt női társaságban: az anyukámmal és velem. Most is mindig mindenből ki akarja dumálni magát. Amikor szidom vagy kritizálom, mindig próbálja megmagyarázni, hogy ő miért…

Fotó: iStock.com/ Halfpoint

Fotó: iStock.com/ Halfpoint

Az eddigiek alapján mit gondolsz, mi lehet a sikeres örökbefogadás titka?

Nem tudom, hogy meg lehet-e ezt fogalmazni. Örülök, hogy így döntöttem, mert így megélhettem az anyaság érzését, és egy gyereknek igazi családja lett általunk. Sajnálom, hogy a férjem nem élhette meg, mert a közös vállalás úgy szép, ha az ember együtt csinálja végig, de ez nem adatott meg. Ahány élet, annyiféle. Biztos, hogy volt sikeres és kudarcos része, de ez ugyanúgy megtörténhetett volna egy nem örökbefogadott gyerekkel is. Nem tudok receptet mondani. Néha elgondolkodom, hogy jól tettem-e. Azon már nem tudok változtatni, hogy nem mondtuk meg neki korábban, de azon még tudnék változtatni, hogy néha ezt szóba lehetne hozni. Hogy ha egyszer mégis csak beállítana valaki, és azt mondaná, hogy fiacskám, szeretnélek keblemre ölelni, mert én vagyok az édesanyád, az ne érje készületlenül őt.

Jó anyának tartod magad?

Nagyon nehéz válaszolni. Azt gondolom, igyekszem, igyekeztem és nem is bizonyultam talán rossznak, de biztos nem vagyok olyan önfeláldozó anya, mint amilyen az anyukám volt. Ő háziasszony volt, eleve nem volt más munkája és minden kudarcunkat úgy élte meg, mint a sajátját. Mindig volt otthon főtt étel, egyetlen ruhánkat éjjel mindig kimosta, megszárította a kályhánál, hogy az mindig tökéletes legyen. Én jobban megfelelek a mai kornak. A háziasszonyságom is amolyan vasárnapi háziasszonyság. Amikor otthon voltam, mindennap főztem, de most már nem érzem ezt kötelességemnek. A körültekintő és felelősségteljes kiválasztás az örökbefogadás sikerességének záloga. Szükség lenne még a jól működő segítő szervezetek támogatására és újak létrehozására. A felkészülés és az örökbefogadás utáni támogatás szoros kapcsolatban van egymással. Az örökbefogadás utáni folyamatot kedvező irányba befolyásoló szervezetek működése csökkentené a kudarcba fulladt örökbefogadások számát.

Legjobb szándék

Elsősorban azok a szülők fogadnak örökbe, akiknek nem lehet gyermekük vagy vér szerinti utódaik mellett is örömmel vállalkoznak egy ilyen nagy horderejű feladatra. Hogyha megszületik egy ilyen döntés, akkor az örökbefogadás egyik kulcspontja a megfelelő felkészülés. Azzal is fontos tisztában lennünk, hogy az örökbefogadott szülők vér szerinti szülei nem elvetemült, gonosz emberek, hanem általában a társadalom peremén élő, zömében megoldhatatlan vagy megoldhatatlannak tűnő élethelyzetbe sodródott embertársaink, akik nem láttak más megoldást, mint hogy gyermeküket mások neveljék. Gyakori akadálya az örökbefogadásnak a tolerancia, elfogadás hiánya, mivel nem ritkán úgy válogatnak az örökbefogadó szülők, mintha egy játékboltban lennének. Mire a házaspárok benyújtják örökbefogadási kérelmüket, addigra az éveken át tartó orvosi beavatkozások következtében már jelentős részük több sikertelen terhességen, spontán vetélésen is átesett. Ennek következményeként a párok elveszíthetik nőiességükbe, férfiasságukba vetett hitüket, így identitásuk egyik meghatározó részét. Veszteségként élhetik meg az addig elképzelt jövőképüket. A meddő nők kimaradnak az „anyák” társadalmi csoportjából (gondoljunk csak az Anyák napjára) és egy-egy vetélés súlyos lelki kudarcélményt okoz. Kimaradnak a terhesség, szoptatás élményéből és a meddőségi kezelések következtében a párok szexuális életének minősége is megromolhat. Mindennek tudatában az egyik legfőbb feladat ezeket a veszteségeket feldolgozni és elgyászolni.

Egy gyermek akkor lesz örökbe fogadható, ha a szülei ehhez hozzájárulnak. Ettől csak a következő esetekben lehet eltérni:

• ha a bíróság megszüntette a szülők szülői felügyeletét

• ha a gyámhivatal az átmeneti nevelésbe vett gyermeket örökbe fogadhatónak nyilvánította

• ha a szülő gyermekét inkubátorba tette, és hat hétig nem jelentkezik érte

• ha a szülő ismeretlen helyen tartózkodik vagy cselekvőképtelen.

Az örökbefogadott gyermekeknek sokkal nagyobb biztonságra van szükségük, hiszen róluk egyszer már lemondtak és az ezzel járó traumát egy életen át magukkal cipelik. Ezekben a kapcsolatokban sokkal érzékenyebb a szülő; és az örökbe fogadott gyermek gyakran próbára teszi a szülő szeretetét. Az örökbefogadás sikerességében nagy szerepe van az úgynevezett felkészítő tanfolyamoknak. Ennek keretében az örökbefogadás előtt álló párok olyan emberekkel találkozhatnak, akik szintén hasonló helyzetben vannak. A felkészítő tanfolyam csoportos keretek között valósul meg és a középpontban az érintettek élményei állnak. Nem terápiás csoportról van szó, sokkal inkább különböző helyzetgyakorlatokról.