Csillagok

Sorsunk előre elrendeltetett, vagy mi magunk alakítjuk az életünket?

A fatalisták azt gondolják, a jövőnk előre meghatározott, semmit sem tehetünk ellene, nem létezik szabad akarat.

Az ókori görögök hitték, tudták, hogy emberként csupán az Olümposzon tanyázó istenek játékszerei vagyunk, és ugyan hihetjük, hogy mi hozzuk meg a döntéseiket, valójában azonban ez csak illúzió. Ezt a hagyományt aztán szépen átvették a rómaiak, de a középkor emberétől sem volt idegen ez a felfogás, főként az egyház növekvő hatalmának köszönhetően. Habár a kereszténység már hisz a szabad döntésekben, hirdeti, hogy csak rajtunk, választásainkon múlik, mi lesz velünk halálunk után. Mégis biztonságot jelent itt lent a Földön, hogy van, aki őrzi lépéseinket, fogja kezünket, és főleg utat mutat, merre van a jó irány.

A felvilágosodással aztán megváltoztak a dolgok, az ember szépen fokozatosan magára maradt, azaz a filozófia kiszorította a mindenhatót, ha úgy tetszik a partvonalon kívülre, s csak mint szemlélő kap szerepet. Egyre elterjedtebbé válik az a nézet, miszerint csak mi vagyunk felelősek sorsunkért, azt rajtunk kívül senki sem befolyásolja. Ennek a világnézetnek a népszerűsége mind a mai napig tart, sőt, mondhatjuk, hogy a csúcson van. Ma a boldogulás egyetlen hivatalosan elfogadott módja, ha az ember saját maga tesz azért, hogy elérje a céljait, jobban éljen, mint a szülei, jobb ember legyen. Aki a 20. században született, annak ez a természetes, mindenki, aki mást mond, az legjobb esetben is furcsa, hibbant, elvarázsolt hippi. Aki manapság azt állítja, vannak olyan erők, melyek befolyásolják a sorsunkat, azt a többség nem veszi komolyan.

Fotó: iStock.com/agsandrew

Fotó: iStock.com/agsandrew

Mégis érdemes elgondolkodni azoknak, akik nem hisznek semmiben, mitől annyira magányosak és boldogtalanok. Nem lehet, hogy úgy érzik magukat, mint egy kisgyermek, akiket megfosztottak a meséktől, akit elhagyott az anyja, s a kinti zord világban mostantól egyedül kell boldogulnia?

Ha…

De akkor mégis honnan jönnek azok a furcsa, megmagyarázhatatlan érzések? Kezdve a de ja vu-től a sorsszerű találkozásokig és újratalálkozásokig? Csak az agyunk viccel meg bennünket ilyenkor, hogy elviselhető legyen  az a kozmikus magányunk, ami az emberiségnek jutott, vagy tényleg van sors, magasabb erő és eleve elrendeltetés működik ilyenkor?

Fotó: iStock.com/anyaberkut

Fotó: iStock.com/anyaberkut

Eszter sokáig nem hitt másban, csak önmagában, aztán egyik pillanatról a másikra valami megváltozott: „Igazából sosem hittem semmiben, csak magamban, a szüleim sem voltak vallásos vagy bármiben is hívő emberek, két lábbal jártak a földön. Aztán valami megváltozott a pillanat törtrésze alatt. Összefutottam a villamoson a régi, kamaszkori szerelmemmel, akiről már évek óta nem is hallottam. Nagyon korán reggel volt, alig voltak még utasok rajtunk kívül, ő meg csak állt, mosolygott rám messziről. Nagyon messziről. Odamentem hozzá, s többé el sem váltunk. Olyan volt, mintha a sok évnyi bolyongás után végre újra hazaérkeztem volna. Megnyugodtam. Tudom, hogy nem véletlenül találkoztunk, okkal voltunk mindketten ugyanott.”

Azt, hogy hol az igazság, mindenki  vérmérséklete, tudása, lehetőségei, vágyai, előélete szerint dönti el, ahogy azt is, miben hisz.

A témával bővebben foglalkozik a Ridikül mai, 17:10-kor kezdődő adása, melynek címe Váratlan találkozás. Egy jóízűt beszélgetünk Szilárd Klárával, Zoltán Erikával, V. Kulcsár Ildikóval és meglepetés férfivendégünkkel.

A tegnapi adást ezen a linken nézhetjük vissza.