Csillagok

Most akkor gyógyít a mese, vagy sem? – Hitek és tévhitek üveghegyen innen és túl

A mesehallgatás, a mesével kapcsolatos találkozások igenis gyógyítóak. Csak éppen azt nem szabad elfelejtenünk, hogy minden mese, amely a meseirodalom (hangsúlyozom: irodalom) részét képezi, az gyógyító hatású. Ellentétben azokkal a néha azért jól megírt tanmesékkel, amelyek valamely tematika mentén azért csak a polcokra kerülnek.

Szeretném mindezt egy példával megvilágítani: attól nem lesz szobatiszta egy gyerek, mert a szülő felolvas neki egy gyógy(tan)mesét arról, hogy a szobatisztaság az ÉRTÉK, és lám, a kis oroszlánkölyök is egykettőre eldobta a pelust, mindenki (különösen az oroszlán-mama) nagy örömére, mert a kölyök ráébredt, hogy nem eléggé oroszlános (király) a pelenka.

Fotó: iStock.com/evgenyatamanenko

Fotó: iStock.com/evgenyatamanenko

A mese nem lehet direkt eszköz

Nem tudom, van-e pontosan ilyen mese, de joggal feltételezem, hogy van. A legtöbb tollforgató ember pontosan három perc alatt tudna ilyet írni. Ahogy lehet látni didaktikus mesét szorongó, körömrágó gyerekek „megsegítésére” is. Íródnak tehát csupa jó szándékból, gyógyítónak kikiáltott történetek (tantörténetek) egy-egy probéma leküzdésére. Eszközül. Márpedig a jó mese, a valódi gyógyító mese éppen attól hat és gyógyít, hogy nem ilyen szándékkal született. Egészen pontosan szándék nélkül született. Fogalmazzunk úgy, hogy leszűrődött. Erkölcsi esszenciája évezredek, száz meg száz generáció élettapasztalatának. Olyan érték, amely nem lehet ESZKÖZ.

Észrevétlenül, a tudatalattin keresztül hat. Nem mondja meg senkinek direkt módon a tutit. Nem diktál, nem ad a gyerek (senki) szájába jól használható mondatokat. Átsuhan az emberi lelken, megérinti azt, és csak azokat a területeket mozgatja meg, ahol a mese mágikus csókjára szükség van. Az igazi mese varázslat, és ha már eszköz, akkor olyan „varázseszköz”, amely nem tűri a diktált varázsszavakat.

A jó mindig elnyeri jutalmát?

A mese komplex, kerek egész, amely soha nem szűkíthető le egy bizonyos tanulságra (például a jó MINDIG elnyeri jutalmát), még akkor sem, ha ez a tanulság is leszűrhető a meséből. De pontosan azért ennyire tiszta az előbb említett tanulság, mert ez a tanulság nem EGY meséből nyert tanulság, hanem száz meg száz mese tanulsága, amelyek egymást támogatva erősítik ezt az időn és generációkon át megérlelt tapasztalatot. Ha azért írunk egy mesét, hogy az önértékelésében bizonytalan gyerek (vagy akár felnőtt) „megtanulja”, hogy viselkedjen rendesen (így meg így), mert a jó MINDIG elnyeri jutalmát, akkor az a mese nem fog célt érni. Nemcsak erkölcsi üzenete nem érinti majd meg a mesehallgatót, de esztétikai értéke is megkérdőjelezhető. Giccsé silányul. Fényét veszti a korona, a táltos paripa szárnyaszegetten zuhan le az égből és a varázssipka sapkává korcsosul. Nem lesz mágia, és a gyerek ugyan nem tudja majd, hogy mi a baja azzal a mesével, de köszöni szépen, nem kér belőle többet. És ez baj, mert lehet, a „vénába adott” gyógymese miatt elutasítja majd azokat is, amelyek tündérmosolyokkal, láthatatlan köpönyegbe bújva gyógyíthatnák lelkét, erősítenék önértékelését, és választ majd valami olyat, aminek már köze sincs a meséhez.

Fotó: iStock.com/ kevron2001

Fotó: iStock.com/ kevron2001

A jó mese lassú, és nem erőszakolja ránk bölcsességét

Már gyerekként is idegenkedtem a „modern” meséktől, azoktól, amelyek túl erősen szajkóztak egy bizonyos dolgot, amelyek bilincsbe szorították a fantáziát, vagy amelyek túl gyorsan akartak a fejembe verni valamit. Akkor se kedveltem meg azokat, ha rajzfilm formájában tukmálták rám, hiába pergett, színesedett, nekem túl sok volt. És túl kevés.

A jó (a gyógyító) mese ugyanis lassú. Megfontoltan közeledik a gyerek felé, ritmusa van, biztonságba ringat. A jó mese nem attól ismerős, mert ismert kifejezésekkel köszön ránk, hanem a lelkünknek ismerős. Ráismerünk a JÓ mesére, és higgyük el, hogy a gyerek ezer mese közül felismeri azt a mesét, amely a javát szolgálja. Ettől még nem biztos, hogy minden gyerek elutasítja majd a rosszat (akik valamilyen csoda folytán érzékenyítve vannak erre, azok igen), de sokan majd beállnak a sorba – eszik, amit lenyomnak a torkukon. Esetleg túl korán túllépnek a mesén. Horrort választanak, lélekgyilkos történteket, amelyekben nincs tündérpor, nincs tanulság, csak vér, könnyek és erőszak.