Csillagok

„Anya, engem megbénít a szidalom” – Engedjük hibázni a gyereket!

Mi, felnőttek se vagyunk tökéletesek, naponta többször hibázunk, de jó esetben megtanultunk együtt létezni hibáinkkal. Megtanultunk akár nevetni is azokon, mert beláttuk, hogy a hiba az emberi létezés része. Engedjük hát hibázni a gyerekeket is, így tanulja meg majd jól kezelni, sőt megelőzni, kivédeni azokat.

Ágnes mesélte el történetét, amely, úgy látjuk, nagyon tanulságos. Ágnes ugyanis nem hibázhatott soha:

„Nem tudom, más ember felnőttként hogyan reagál, engem megbénít a szidalom. Ha valaki rám förmed, rám reccsen, ingerülten felemeli a hangját, ha kikapja a kezemből azt, ami a kezemben van, azért, mert ő majd megcsinálja, megoldja… az nagyon rosszul hat rám.
Régebben akár a mécses is eltörött nálam egy ilyen szituációban, ezen már túl vagyok, ma már egyszerűen csak a ‘bénulás’ érzése telepszik rám, és hosszú ideig, akár órákig tartó rosszkedvem lesz, amin nehezen emelkedek felül.

A fejlesztés eszköze volt a szidás

Gyerekként ennél sokkal, de sokkal rosszabb volt a helyzet: mindennapjaim végigkísérte értéktelenségem érzése. A családban, ahova végül hatévesen az intézet után kerültem, nem ért sok dicséret, annál több felszólítás, leszólás és szidás. A fejlesztés eszköze volt ez nevelőanyámnál, nyilván a javam akarta, de persze mérhetetlen türelmetlensége is megnyilvánult ezekben a toporzékolós helyzetekben, ahol a célpont én voltam, meg gyakran hangoztatott ügyetlenségem. Ha elcsöppent a tej, ha eltörött a bögre, ha túl hangosan csapódott kezem alatt az ajtó, ha nem volt ránctalan az ágytakaró, ha elejtettem, elrontottam bármit, legyen az akármilyen csekélység – puskaropogás hangosan csapott le rám a szidás.
Megtanultam hát lábujjhegyen járni, láthatatlanná válni.

Biztos ügyesedtem is, de azt azért kötve hiszem. Inkább a hátrahúzódást tanultam meg, azt, hogy ne legyek szem előtt, láb alatt. Észre se vegyenek. Nem is létezem.

 

Fotó: iStock.com/vadimguzhva

Fotó: iStock.com/vadimguzhva

Én nem hibázhatok soha

Ha mégis együttműködésre kényszerített az élet, akkor nevelőanyám szeme előtt garantáltan azt is elrontottam, amiben egyébként máshol, mások szeme előtt, vagy más emberrel való együttműködés során vettem az akadályt, sőt ügyes voltam. Ám abban a közegben, ahol a biztonságot – érzelmi biztonságot – kellett volna megtapasztalnom, ahonnan más ember egy életre szóló erőt nyer, én a végletekig elbizonytalanodtam, és azt tanultam meg, hogy értéktelen vagyok. Azt is ott tanultam meg, hogy NEM HIBÁZHATOK. Más hibázhat – annak nincs következménye, de nekem tilos. Mert ha hibázok, azt még AZOK SE bocsátják meg nekem, akik állítólag szeretnek, akikhez tartozom.

Persze nem szerettek, persze nem tartoztam (igazán) hozzájuk. Egy gyerek voltam a sok magukhoz vett gyerek közül. Miért neveltek ‘idegen’ gyerekeket, mai napig nem tudom, talán bevételi forrás volt, talán azt gondolták, jól csinálják azt. De nem csinálták jól. És a hibákkal kapcsolatos megközelítés csak egy volt nevelési HIBÁIK közül, aminek végül én ittam meg a levét.

Ma már tudom, olyan nagyon nem tért el más családok nevelési módszereitől az, ahogy ők gyakorolták a fejlesztést rajtam – de szerencsés volt az a gyerek, akinek szülei gyengédebb és elfogadóbb módon álltak ehhez a kérdéshez. Módszereik nem álltak nagyon távol az akkori elfogadott – kicsit rideg, számonkérő nevelési attitűdtől sem, mégis fájt. Negyven évvel ezelőtt akár néhány pofon is belefért, vagy a vacsora nélküli korai ágyba bújás, máskor a ‘szobafogság’, ami nálunk azért vég nélküli gyomlálásban, takarításban valósult meg. Szobám se volt, saját ágyam se, nem lett volna hol ‘fogságba ejteni’. Mindez néha csupán azért, mert elrepedt mosogatás közben egy üvegpohár, esetleg túl sok mosogatószer került a vízbe (hibáim közé tartozott a pazarlás is), vagy csúnya betűim miatt. Bizony macskakaparás-szerű írásom sok szidásra és büntetésre adott okot. Mégse tanultam meg soha szépen írni.

Fotó: iStock.com/SinanAyhan

Fotó: iStock.com/SinanAyhan

Értéktelennek hittem magam, néha még ma is így hiszem

Gyerekkori tapasztalataim nyomán végletesen elbizonytalanodtam, magamról alkotott képem sötét volt, és zavaros. Értéktelennek hittem magam, és ennek egyik oka (más egyéb okok mellett) a hosszan tartó, folyamatosan elkövetett SZIDÁS volt. Pedig dicsérhettek is volna. Ma már tudom, nem voltam (annyira) rossz gyerek, voltak értékeim, gyorsan tanultam, jószívű voltam, és segítőkész. Olyan igazi kedves kislány, aki mellett szerettek létezni a többiek. Csak a nevelőanyám nem talált bennem olyan értéket, amire építeni lehetett volna, amit dicsérhetett volna naphosszat.

A múltat megváltoztatni nem tudom, ennél sokkal fontosabb feladat az, hogy a jelenemben NE tudjon hatni rám ennyire gonoszul a szidás. 

Hogy ne rezzenjek össze, ha a párom felemeli hangját, hogy ne őrizgessek sértettséget és haragot órákig egy ‘semmi kis’ beszólás miatt, hogy ne adjam fel az első kudarcnál…. hogy ne sajnáljam magam. Mert nem kell sajnálni magam. Más se sajnáljon, hiszen erős vagyok. Erős vagyok, és értékes, még akkor is, ha gyerekként ennek ellenkezőjét hitették el velem.”