Siker

Azzá lettem, akivé válni akartam?

Gyermekként mindenkinek vannak álmai és vágyai. Van, aki fodrász szeretne lenni, más a tanári székbe vágyik és olyan is akad, aki filmsztárként képzeli el magát. De mi lesz a gyermekkori tervekkel, ha felnövünk?

„Hagytam, hogy sodorjon az élet”

Krisztián orvoscsaládba született. Az édesanyja, az édesapja, az egyik nagymamája, sőt, még az idősebb testvére is ezt a pályát választotta. Sokáig úgy tűnt, neki is ez a sorsa, de aztán valami megváltozott. „Sosem éreztem azt, hogy bárki is kényszerítene arra, hogy orvos legyek – meséli Krisztián. – Sose mondta ki senki, hogy nem választhatok más szakmát, de ebben nőttem fel, érdekelt is és egy darabig meg voltam győződve arról, hogy ez lesz az én utam is. Aztán a gimnazista évek alatt más irányba fordult az életem. Kiderült, hogy jól tudok magyarázni, hogy bátran adok elő és hogy tudom motiválni az embereket, sőt, szerettem is ezt csinálni. Így a kémia és a biológia megmaradt, de ma már csak tanítom és imádom. Szerencsés vagyok, mert sosem volt rajtam szülői nyomás. Amikor elmondtam otthon, hogy a tanár szakra készülök, örültek és támogattak. A személyiségemhez és a képességeimhez is sokkal jobban passzol ez a szakma, mint az orvostudomány. Sosem ragaszkodtam görcsösen semmihez, talán ez volt a titka annak, hogy valóban azzá lettem, akivé válni akartam: elégedett és boldog felnőtt.

Fotó: Unsplash/Caroline Hernandez

Fotó: Unsplash/Caroline Hernandez

Vajon a gyermekkori énünk büszke lenne ránk?

Minden ember fejében megfordul ez a kérdés és van, aki határozottan tudja állítani, hogy igen, mások viszont csak elviccelik a válaszadást, mert tudják, hogy az életük nem úgy alakult, ahogyan azt egykor eltervezték. „Amikor gyerek voltam, én is meg akartam váltani a világot. Megfogadtam, hogy menő építész leszek és majd bejárom a nagyvilágot. Az egyetemig el is jutottam, de ott elvesztettem a lelkesedésem és önmagam. Minden lehetőség adott volt, hogy valóra váltsam az álmom, de én az egészet eldobtam magamtól, mert átalakult az értékrendnem. Olyanokkal barátkoztam, akik számára csak az élvezetek hajszolása volt a cél és nagyon akartam, hogy szeressenek – magyarázza Tibi. – Hirtelen nem volt olyan fontos a tanulás és meg is lett az eredménye, kicsaptak az egyetemről. Aztán valahogy elindultam a lejtőn. Sokáig munkanélküli voltam és csak alkalmi munkákból tartottam fent magam. Mára már van egy stabil állásom, de nem szeretem, csak tudom, hogy csinálni kell, mert fizetnem kell a számláimat. Az építészetről letettem, bár még keresem az utam, mert ha az nem is sikerült, remélem, legalább van számomra egy kiskapu, hogy büszke lehessek magamra. Jelenleg nem vagyok és tudom, hogy a kicsi Tibike sem lenne az.”

Fotó: Unsplash/Caroline Hernandez

Fotó: Unsplash/Caroline Hernandez

A léleknek néha szárnyalnia kell

„A kicsi én világ életében akaratos és különc volt – meséli Juci. – A szüleim ügyvédnek szántak, mert azt mondták, kell valami becsületes szakma. Számomra egy darabig evidensnek tűnt, hogy hallgatok a szüleimre. De időközben kiderült, hogy nagyon pocsék ügyvéd lennék és megpróbáltam felfedezni, ki vagyok én. Rájöttem, hogy a rajzolásra és a képzőművészetekre vagyok fogékony, sőt, némi tehetségem is van hozzá. Egyszer eljött a pont, amikor ezt a szüleimnek is vázolnom kellett. Mondanom sem kell, a vita nem maradt el, de kiálltam magamért és idővel a szüleim is elfogadták a döntésemet. Képzőművészeti területen tanultam tovább, ma pedig már kiállításaim vannak és tanítok is. Számtalan helyen jártam már és boldog vagyok, hogy ezt az utat választottam. A legtöbb embernek szerintem ez a legnehezebb, kiállnia magáért. Gyakran a családdal kell megvívni a magunk harcait és sokaknak ez félelmetes, de én mindenkinek csak azt tudom tanácsolni, hogy csinálja. A viták úgyis elhalkulnak, a családtagok megbékélnek, de ha magunkért nem állunk ki, akkor kiért tennénk meg?”