Siker

Miért veszekszünk egy hármas miatt a gyerekkel?

Ha jó tanuló, a hármasért szidjuk, ha közepes, akkor a kettesért, egyessel meg már haza se jöjjön. Miért tulajdonítunk ekkora fontosságot az iskolai jegyeknek?

Anyaként egy idő után mindig többes számot használunk. Jól vagyunk, bölcsisek vagyunk, betegek vagyunk, oviba járunk, iskolát kezdünk, jól tanulunk. Igen, de kik? Ki tanul, ki felel, ki írja a dolgozatokat? Kinek a kudarca vagy dicsősége a tanári visszajelzés? A mienk? Inkább a gyereké, nem? Az iskola elsősorban az ő ügye. Nem azt mérik a jegyek, hogy mi szülőként mennyi D-vitamint adtunk a csemetének, milyen íróasztalt vettünk, amin írhatja a háziját, milyen géneket adtunk tovább, mennyire voltunk szigorúak. Az az érdemjegy azt méri, hogy az adott gyerek az adott tantárgyból az adott egy órában milyen teljesítményt nyújtott. Semmi mást. Még csak a tényleges tudás mérésére sem mindig alkalmas.

Fotó: iStock.com/Choreograph

Fotó: iStock.com/Choreograph

Mi a baj a rossz jeggyel?

Anyaként mégis felbőszülünk a fekete ponton is, és azonnal hibáztatni kezdünk. Vagy a tanárt, aki adta, vagy a gyereket, aki kapta, vagy magunkat, akik felelősek vagyunk a gyerekért. Csakhogy azzal, hogy ekkora feneket kerítünk a tanári visszajelzéseknek, óhatatlanul is félelmet plántálunk a gyerekbe, aki félve jön haza a bizonyítványával. Persze nincs semmi baj azzal, hogy azt szeretnénk, a gyerek jól teljesítsen. A módszereinkkel van a baj: a megfélemlítéssel, a szobafogsággal, a nagyjelenetekkel, a „hülye vagy, fiam” megállapításokkal, a kiabálásokkal. Miért ne lehetne egy gyereknek, aki utálja a matematikát, négyese abból a tárgyból, vagy hármasa? Összedől a világ? Hacsak nem készülünk felvételire, ki fogja nézni az ellenőrzőben a február hónapot egyáltalán? Tényleg ennyire fontos ez a gyerek előmenetele szempontjából?

Fotó: iStock.com/Choreograph

Fotó: iStock.com/Choreograph

Egy anyuka, aki ma már tojik az egészre

A Mom with Five ötgyermekes bloggere három csemetét visz reggelente iskolába, és mára a totál kiakadástól eljutott odáig, hogy nem tulajdonít nagy jelentőséget az érdemjegyeknek. Odafigyel a gyerekek iskolájára, arra, hogy mennek a dolgaik, de nem akarja mindenáron megfelelési kényszerbe hajtani őket. Pedig ő maga nagyon szorgalmas, maximalista tanuló volt, és felnőttként is a legjobbra törekszik. Az első gyermekével még kiselőadásokat tartott a rossz jegyek miatt, megalapozva ezzel a család aznapi hangulatát, és a házi feladatokat, gyakorlásokat sem lehetett soha elbliccelni. Amikor aztán a középső gyereke is iskolás lett, és kevesebb energiája jutott a feladatok ellenőrzésére, rájött, hogy a gyerekek akkor is jól tanulnak, ha nem néz állandóan a körmükre, ha nem követeli meg tőlük a tökéletes teljesítményt, és több szabadidejük van, amikor csak úgy gyerekek lehetnek. Persze amikor jött egy-egy rosszabb jegy, nehéz volt megállni, hogy ne szóljon bele, de az anyuka idővel elfogadta, hogy az iskolai teljesítményükért a gyerekei felelősek. Hogy egy rossz jegynél lehet azt is mondani, hogy semmi baj, legközelebb majd jobban sikerül. Amióta nem borul ki az ötösnél rosszabb jegyek láttán, rájött, hogy a gyerekei pontosan érzik és értik, mi az a felelősség, és maguktól igyekeznek javítani a jegyeiken.