Anyaként egy idő után mindig többes számot használunk. Jól vagyunk, bölcsisek vagyunk, betegek vagyunk, oviba járunk, iskolát kezdünk, jól tanulunk. Igen, de kik? Ki tanul, ki felel, ki írja a dolgozatokat? Kinek a kudarca vagy dicsősége a tanári visszajelzés? A mienk? Inkább a gyereké, nem? Az iskola elsősorban az ő ügye. Nem azt mérik a jegyek, hogy mi szülőként mennyi D-vitamint adtunk a csemetének, milyen íróasztalt vettünk, amin írhatja a háziját, milyen géneket adtunk tovább, mennyire voltunk szigorúak. Az az érdemjegy azt méri, hogy az adott gyerek az adott tantárgyból az adott egy órában milyen teljesítményt nyújtott. Semmi mást. Még csak a tényleges tudás mérésére sem mindig alkalmas.
Fotó: iStock.com/Choreograph
Mi a baj a rossz jeggyel?
Anyaként mégis felbőszülünk a fekete ponton is, és azonnal hibáztatni kezdünk. Vagy a tanárt, aki adta, vagy a gyereket, aki kapta, vagy magunkat, akik felelősek vagyunk a gyerekért. Csakhogy azzal, hogy ekkora feneket kerítünk a tanári visszajelzéseknek, óhatatlanul is félelmet plántálunk a gyerekbe, aki félve jön haza a bizonyítványával. Persze nincs semmi baj azzal, hogy azt szeretnénk, a gyerek jól teljesítsen. A módszereinkkel van a baj: a megfélemlítéssel, a szobafogsággal, a nagyjelenetekkel, a „hülye vagy, fiam” megállapításokkal, a kiabálásokkal. Miért ne lehetne egy gyereknek, aki utálja a matematikát, négyese abból a tárgyból, vagy hármasa? Összedől a világ? Hacsak nem készülünk felvételire, ki fogja nézni az ellenőrzőben a február hónapot egyáltalán? Tényleg ennyire fontos ez a gyerek előmenetele szempontjából?
Fotó: iStock.com/Choreograph
Egy anyuka, aki ma már tojik az egészre
A Mom with Five ötgyermekes bloggere három csemetét visz reggelente iskolába, és mára a totál kiakadástól eljutott odáig, hogy nem tulajdonít nagy jelentőséget az érdemjegyeknek. Odafigyel a gyerekek iskolájára, arra, hogy mennek a dolgaik, de nem akarja mindenáron megfelelési kényszerbe hajtani őket. Pedig ő maga nagyon szorgalmas, maximalista tanuló volt, és felnőttként is a legjobbra törekszik. Az első gyermekével még kiselőadásokat tartott a rossz jegyek miatt, megalapozva ezzel a család aznapi hangulatát, és a házi feladatokat, gyakorlásokat sem lehetett soha elbliccelni. Amikor aztán a középső gyereke is iskolás lett, és kevesebb energiája jutott a feladatok ellenőrzésére, rájött, hogy a gyerekek akkor is jól tanulnak, ha nem néz állandóan a körmükre, ha nem követeli meg tőlük a tökéletes teljesítményt, és több szabadidejük van, amikor csak úgy gyerekek lehetnek. Persze amikor jött egy-egy rosszabb jegy, nehéz volt megállni, hogy ne szóljon bele, de az anyuka idővel elfogadta, hogy az iskolai teljesítményükért a gyerekei felelősek. Hogy egy rossz jegynél lehet azt is mondani, hogy semmi baj, legközelebb majd jobban sikerül. Amióta nem borul ki az ötösnél rosszabb jegyek láttán, rájött, hogy a gyerekei pontosan érzik és értik, mi az a felelősség, és maguktól igyekeznek javítani a jegyeiken.