Siker

Olyan, mint egy pályázaton nyert új család

A házközösség nem új találmány, de itthon még nem terjedt el. A lényege, hogy pályakezdő fiatalok közösen tartanak fenn egy házat, amelyet egyébként nem engedhetnének meg maguknak.

Képzeljünk el egy házat, ahol pályakezdő fiatalok kedvező feltételek között élhetnek. Hatalmas segítséget jelent ez a pályájuk elején. Ezt az alapötletet tette valósággá dr. Biró Oszkár és édesanyja, akik egészségügyi dolgozóknak nyújtanak segítséget azáltal, hogy lakhatást és közösséget biztosítanak nekik. „Az In Memoriam Dr. Biró Éva Alapítványt édesanyámmal, Biró Máriával ketten hoztuk létre édesapám és nővérem emlékére – meséli dr. Biró Oszkár. – Korábban ilyen típusú kezdeményezéssel nem találkoztunk itthon. Az alapötletet az adta, hogy már csak a 87. életévét betöltött anyukám és én élünk a szűkebb családból. Se a nővéremnek, se nekem nincs gyerekem. Mi úgy döntöttünk, hogy a kettős hagyaték egy részét humanitárius célokra fordítjuk.

Itthon kevés a példa

Az ötlet már adott volt, de még nem volt számukra teljesen tiszta, hogy hogyan is kezdjenek hozzá tervük megvalósításához. „Amikor döntöttünk az alapítványról, és a házat kerestük, részt vettem az ELTE Kisközösségi Programjának előadásain. Ott derült ki, hogy létezik ilyen kezdeményezés, co-housingnak hívják, csak Magyarországon nem terjedt el. Három alapkritériumnak kell megfelelni. Egyrészt olyan lakóhely legyen, ahol a lakók a közösségi összefogás erejével alakítják és fejlesztik lakhatási feltételeiket és lakókörnyezetüket. Másrészt önkéntesen és tudatosan vállalják a közösséget egymással. Harmadrészt az általuk meghatározott mértékben közös tereket és tevékenységeket osszanak meg egymással. Nyugat- és Észak-Európában gyakoriak (pl. Dániában). Legtöbbször fiatalok álltak össze a társadalmi és a városi elszigeteltség ellenében, és új életmód kialakítására törekedtek. A városi élet előnyeit és a falusias életközösség kapcsolatait szerették volna ötvözni, és főleg átlagon felül iskolázott emberek választották ezt a lakozási formát. Magyarországon a co-housing nem terjedt el, inkább az előképei így a faluközösség, a házközösség, az ‘építőközösségek’ és a ‘kaláka hagyomány’. Az első hazai co-housing a Miskolci Kollektív Ház volt, de ma már nem közösségi alapon működik. Elmondható, hogy eddig nagyon kevés, a Biró Alapítványhoz hasonló próbálkozás működik – tulajdonképpen még egy, a Közösségben Élni civil kezdeményezés, amely 2012-ben indult, és jelenleg két helyszínen már lakásközösségben élnek.”

A szobákra pályázni lehetett

A pályázat célja tulajdonképpen nem más, mint a hátrányos helyzetű és/vagy szociálisan rászoruló orvos rezidensek, illetve diplomás egészségügyi dolgozók tartós vagy átmeneti lakhatásának biztosítása, továbbá a hazai munkavállalásuknak elősegítése. Házasok, tartós párkapcsolatban lévők is pályázhattak, két szoba áll rendelkezésükre. A nyerteseknek nem kell lakbért fizetniük, hanem csak a rezsi rájuk eső részét, ami 20 000 és 50 000 Ft között van, a szoba nagysága és elhelyezkedése alapján. A mindennapokat közösen szervezik. Az alapítványi ház házközösségnek számít, ahol kisközösségi formában élnek a bentlakók. Ennek kialakításában szakértők is segítettek, moderátorként. Az itt lakók közösségi funkciókat is megosztanak egymással, a maguk által választott mértékben. Nálunk a kisközösség részben úgy működik, mint egy család, egymást segítve. Fontos szempont, hogy mindenki akarjon adni valamit, ne csak kapni.

„Az ember megtanul alkalmazkodni”

Oszkár elmondása szerint az eddigi tapasztalatok pozitívak, és erről a lakók is hasonlóan vélekednek. „Én sokáig a szüleimmel éltem vidéken, majd a tanulmányaim befejeztével rövid ideig albérletben laktam a fővárosban egy nagyon kicsi lakásban, lakótárssal, ami így sajnos társasági életre alkalmatlan volt. Nagyobb lakást viszont nem tudtam megengedni magamnak – meséli Csizmadia Kata dietetikus. – Az együttélés eddig teljesen zökkenőmentes, és bár mindenki nagyon elfoglalt, de egy-egy közös filmnézésre vagy beszélgetésre azért akad idő.”

Bogdán Tamás 27 éves diplomás ápoló, a Budai Irgalmasrendi Kórház Kardiológia-Coronária Őrzőjének alkalmazottja, aki szintén a házban él. „A pályázat elbírálását megelőzően egy, a kórház által biztosított szállón laktam. A döntés elsősorban azért jött, mert a szállóról szerettem volna jobb körülmények közé költözni – meséli Tamás. – Egy Somogy megyei kisvárosból, Nagybajomból költöztem fel Budapestre a munka miatt. Nagycsaládból származom, ebből kifolyólag a másokhoz való alkalmazkodás nem áll tőlem távol. Itt az alapítványi házban az adódó munkákat felosztjuk egymás közt, családias élet zajlik. Számomra az, a lakóközösség többsége egészségügyben jártas, és ez nagy örömmel tölt el, mert a lakótársaimmal a felmerülő szakmai kérdéseket is megvitathatjuk.”Manapság Budapesten horribilis összegeket elkérnek egy albérleti szobáért – mondja Kovács Szabina szemész rezidens. – Ha albérletben laknék, akkor a kevés rezidensi fizetés mellett körülbelül örülhetnék, hogy van mit ennem a hónap végén. Az alapítvány lehetőséget ad arra, hogy ne csak hónapról hónapra éljek, hanem félre is tudjak tenni. Így talán a legnagyobb motivációt a jelentkezéskor az anyagi támogatás jelentette. De emellett vonzó volt számomra, hogy hasonló érdeklődésű emberekkel költözöm össze. Reménykedtem abban, hogy kezdő orvosként majd hasznos tanácsokat is kapok nagyobbaktól.