Siker

Varázskezek sorozat: Mi már tudjuk, milyen a felizzó ezüst – angyalszárnyú ékszert öntöttünk

Kincskereső búvárnak indult – ez volt a gyerekkor nagy álma, és szinte teljesült az álom. Ötvösművész lett, maga teremt kincseket, és elvégzett egy búvártanfolyamot is, mert lehet, egyszer még merülni, kutatni fog régi idők kincsei után.

Mufics Istvánnal, a Napműhely alkotóház ügyvezetőjével találkoztunk, nem mellesleg, az interjú során – az irányítása alatt – készítettünk egy szemet-lelket gyönyörködtető ezüstgyűrűt. Angyalszárnyas napunk volt. Építő nap izgalmas kihívással és egy remek alkotó megismerésével. Ismerjétek meg ti is!

„Gyerekkorom óta közel állt hozzám az alkotás, sokat rajzoltam, hamar kiderült, hogy jól. Egyenes volt az út egy művészeti iskolába, és ugyan én azt gondoltam, a rajz áll igazán közel hozzám, a felvételiztetők azonban meglátták bennem az ötvöst. Erre a pályára állítottak és nem bántam meg, örömöm telt már a tanulásban is, és azóta is érzem, jó helyen vagyok ebben a műfajban.
A szüleim mérnökök, a testvérem fotós, valójában nincs más alkotóművész a rokonságban, de a nagyapám igazi ezermester volt, akit jól ismertek Pécsett. A MUFICS név fogalom volt. Bármit megjavított, kitalált dolgokat, fúrt-faragott, létrehozott. Talán tőle jött a kézügyesség – a szüleimtől meg a precizitás –, mindkettőre építhetek az ötvösmunkák során.”

Fotó: Kerepeczki Anna

Fotó: Kerepeczki Anna

Ázsia fémkincseinek „őrzője” volt

„A művészeti középiskola befejezése után a Néprajzi Múzeumban vállaltam munkát, mint fémrestaurátor. 12 évig dolgoztam ott, közben a Nyugat-magyarországi Egyetem művészeti karán tanultam. A múzeumban az ázsiai gyűjtemény tartozott hozzám, és legfontosabb feladatom volt a gyűjteményben található fémtárgyakat olyan állapotban tartani, hogy minden egyes darab kiállítható legyen. Nagyon sok tárgy azonban kombinált darab volt, például valamilyen fém szúró- vagy vágóeszköz, fa nyéllel. Megtanultam tehát fával is dolgozni. Rendbe hozni fa dolgokat, konzerválni, egyszerűen „bánni” a fával, faragni. Ennek a tudásnak, amelyet magamtól, évek alatt sajátítottam el, ma is nagy hasznát veszem. Ugyan nem dolgozom ma már restaurátorként, de egy Waldorf iskolában tanítok fafaragást. Ezt a munkát is nagyon szeretem, jó átadni a gyerekeknek a tudást. És azért is jó a tanítás, a velük való, mindennapos izgalmas kihívás, mert az ötvösmunka mellett jólesik egy olyan tevékenységet is végezni, amely aktívabb minőséget biztosít, és másfajta szemléletet ad és kér.”

Kis kikacsintásként néhány éve egy ismerős felkérésére én készítettem a Moon Princess, illetve a Boszorkányvadászat című filmekben szereplő kultikus kellékeket. Könyvcsatot, kincses ládikát, ékszereket, meg a boszorkányüldöző keresztet is. Ezek a felkérések igazi kihívások voltak számomra, de ebben a munkában találkozott az alkotás egyféle nagyon alapos kutatómunkával is – kincskeresés volt a javából, hogy történelmileg hű darabokat hozzak létre.

Fotó: Kerepeczki Anna

Fotó: Kerepeczki Anna

Lánykérő gyűrűöntés titokban

A 2014-ben létrehozott Napműhely egy speciális alkotóház, ahol hét művész dolgozik, tart tanfolyamokat különböző műfajokban. Van itt selyemfestés, nemezelés, Waldorf-babakészítés, manóház-„építés”, velem pedig ékszereket készíthetnek a tanulni vágyók. Féldrágakövekkel kirakott rézkarkötőt, ezüstgyűrűt készítünk. Egyre többen, egyre gyakrabban választják párok ezt az utóbbi lehetőséget: együtt készítik el az eljegyzési gyűrűpárt maguknak, de olyan férfi is bejelentkezett hozzánk, aki itt készítette el titokban azt a gyűrűt, amivel aztán megkérte szerelme kezét.

Érdekes tapasztalat látni (meglátni), hogyan tudnak a párok „együtt alkotni”, közösen létrehozni valamit, amivel szeretetüket és az elköteleződést fejezik ki a másik felé. Azt is, hogyan viselik az esetleges kudarcot, mert a homokágyba való ezüstöntés néha nem sikerül azonnal.

Néha újra kell építeni a homokágyat, néha újra kell önteni az ezüstöt, néha nem elég magas az olvasztott ezüst öntési hőmérséklete, túl hamar dermed meg a nemesfém. Valódi párkapcsolati teszt, több mint kreatív játék a közös gyűrűöntés.

Máskor olyanok toppannak be hozzánk, akik szülői, nagyszülői hagyatékot hoznak – nem feltétlenül javításra, sokkal inkább azért, mert szeretnének a meglévő sokat megélt-látott, szeretett kincsből valami újat létrehozni: egy ma is hordható ékszert. Így lesz a nagymama törött fülbevalójából, foga vesztett ezüstfésűjéből, a nagypapa ezüstgombjából eljegyzési gyűrű. Így mentik át a családi „értékeket”, ilyen szimbólumokkal a családi kötelékeket a fiatalok.

Mi ehhez (is) kínálunk helyet, keretet, eszközöket. És alapanyagot, ha valaki ezüst nélkül érkezik. Meg tudást, lépésről lépésre vezetjük azt, aki maga készítette szép-szerethető ékszert akar készíteni.

Megy az olvasztótégelybe minden, mehet a múlt

Én magam is régi ezüstkincsekkel érkezem. Egy eltörött, lapos ezüstlánc kamaszkoromból. Akitől kaptam, már rég nincs az életemben. Karkötődarabka – egy ideig valamelyik fiam viselte, beleakadt valamibe, leszakadt róla, a megmaradt darabot bedobtuk a családi kincsestárba. Gyűrűket is hoztam, sose viselt gyűrűket, amiket kaptam innen-onnan, vagy valami kihagyhatatlan akció során felcsillant, rábólintottam, de aztán nem szerettünk egymásba. Ma már nem viselek olyan ékszert, amihez nem fűznek szép érzések. Az teher rajtam, zavar a szabad munkában. Egy „nemszeretemgyűrű” az írásban is zavar. Nehézzé teszi az ujjaim, lelassít. Többször kaptam azon magam, hogy írás közben lesodrom az ujjamról a gyűrűt, pedig nem akad be sehová – de mégis, soknak érzem, felesleges tehernek. Ilyen egy fodros-kockás nagy gyűrű is, megy az olvasztótégelybe lánccal, karkötővel együtt.

Fotó: Kerepeczki Anna

Fotó: Kerepeczki Anna

Csak nézem, ahogy felizzik az ezüst

István minden teketória nélkül a kezembe adja a viaszmintát, amit majd beformázok a homokba, de előtte speciális homokot morzsolok, öntőformát igazítok. Ügyes, fogászati eszközökre hajazó kis szerszámokkal kivájom az öntőformához vezető járatot. Aztán megolvasztom ezüstkincseimet. Én. Csak bámulom, ahogy felizzik az ezüst, megolvad, egyetlen higanyszerű cseppé válik. István önti a formába, nekem az a dolgom, hogy olvadási hőmérsékleten tartsam a folyékony ezüstöt. Először nem sikerül a gyűrűalap. Másodszor már angyalszárnyat akarok (mintha hinném, az majd könnyebb lesz). Nekem az se sikerül. Rövid kis angyaltollak csúfolódnak velem. Belátom, hogy nem is olyan könnyű ez a szakma. Sőt. Harmadszorra viszont valami gyönyörűség kerül ki az öntőformából. Tökéletes angyalszárny. Repülök. Repülök lefűrészelni a felesleget. Aztán mélyíteni a tollak közti rést. Lereszelni a kiálló, éles részeket. István türelmes, de csak precíz munkát fogad el. Igazi kisinasnak érzem magam. Elpattan a kezemben egy finom fűrészlap, a reszelő túl mélyre szalad, a miniatűr, gravírozó hegy ugrál a kezemben.

 István néha vezeti a kezem, néha átveszi a szerszámot. De ÉN akarom, én akarom a munkát, mert kell nekem ez az ezüstszárny. Kell a maga tökéletlen-tökéletességével, (miattam) túlfűrészelt, elveszett tollával, érdességével és varázsfényével. 

Készítettem én már sok mindenből gyűrűt. Gyerekkorom óta készítek kincseket: rézdrótból, gyöngyökből, textilből, bőrből, még papírból is alkotok ezt, azt, amazt – több tucat saját készítésű gyűrű van a komódban. De ilyen angyalos álom még nem született. Benne van egy darabka kamaszkorom, a fiatal nő álmai, gyerekszületés, évek múlása, terhes hétköznapok. A szívem egy kis darabja is ebben a gyűrűben van. Szeretem.

Fotó: Kerepeczki Anna

Fotó: Kerepeczki Anna

És MÉG akarok ezüstöt izzítani. Vannak terveim, van még olvasztásra váró ezüst az ékszeres ládában.