Stílus

Varázskezek-sorozat: Aki a babáival szebbé teszi a világot

Emlékszem, hogy amikor kislányként a nagymamám házában jártam, mindig voltak a „tisztaszobában” porcelánbabák. Csodaszépek voltak, a tökéletességet és egyben az érinthetetlenséget szimbolizálták számomra.

Kolumbán Zsuzsa népi iparművész babáival szebbé teszi a világot. Számtalan kiállításon megfordult már és elismeréseket is szerzett szép számmal. „Ez a történet gyerekkoromban kezdődött – meséli a történetét Zsuzsa. – Édesanyám, mint politikailag nem megbízható elem el lett bocsájtva a munkahelyéről és ekkor – mert élni kellett valamiből – munkát talált a Budai Háziipari Szövetkezet babarészlegében. Kislányként ott ültem mellette és amit tudtam, segítettem, míg szép lassan beletanultam ebbe a népművészeti kismesterségbe. Természetesen egészen más karriert képzeltem el magamnak, de a sorsa tereli az embert, csak figyelni kell rá. Édesanyám az angolkisasszonyoknál tanult, s ebben a szellemiségben nevelődtünk bátyámmal: nincs lehetetlen, nincs siránkozás, dolgozni és tanulni kell, akkor működik az élet. 1984-ben már komoly idegenforgalom kezdődött és igény volt a minőségi népművészeti ajándéktárgyakra. Elkezdtem tanulmányozni a népviseleteket, tervezni és zsűriztetni a népviseletbe öltöztetett babákat. A sors pedig egymás után kínálta a feladatokat, a kihívásokat és az eredményeket. Ma már nem a turisták számára készülnek a babafiguráim, hanem az igényes gyűjtők és közintézmények részére.”

„Ez jelent számomra mindent!”

Egyfajta szerelem ez, ami teljessé teszi Zsuzsa életét.
Kiteljesedett az életem vele, a kezdeti nehézségek és az útkeresés után, túl vagy ötven csoportos és tizenöt önálló kiállításon (Magyarországtól Bécsen át San Franciscótól Tokióig számtalan díj és elismerés – például Népművészet Mestere cím, Gyémánt koszorús babakészítő, Mesterremek díj) mind-mind arra kötelez, hogy még jobbat, még többet tegyek le a magyar kultúra asztalára.”
Egy átlagemberben azonban felmerül a kérdés, hogyan lehet ilyen szépségeket készíteni. „A technikára azt mondom, vegyes. Hiszen egy babának van teste, feje és fontos ismérve a szobrokkal szemben, hogy az öltözetük textíliából készül. A testek drótvázra épülnek, ezzel érem el azt, hogy mozgathatóak, fejük, kezük biszkvit porcelánból van, a ruhákon azok a díszítő anyagok, mint az eredetieken, gyöngyök, ragyogók, pántlikák. Az alkotófolyamat egyik igen időigényes része megtalálni azt az anyagot, díszítőt, ami olyan, mint az eredeti, de méretarányos a mintázata a baba testméretével.”

Fotó: Borsos Mihály

Fotó: Borsos Mihály

Mindegyikhez tartozik egy történet

Minden babához köt valami érzelmi szál, ezért van, amitől meg sem válnék. Talán a legmeghatóbb és egyben megrázó élményem a magyarországi német viseletek feldolgozásánál ért, még a rendszerváltás előtt. Szakmai mentorommal, dr. Boross Marietta irányításával gyűjtőútra indultam a sváb falvakba. Harta, Pusztavám és a Budapest környéki falvak. Az idős asszonyokon látható volt az örömmel vegyes döbbenet: ‘van, akit érdekel milyen ruhában jártunk?’, ‘nem lesz ebből baj?’, ‘szabad erről beszélni?’, és a szekrények aljából sorra előkerültek a gondosan elpakolt régi viseletek. Ekkor 1988-at írtunk.

Már ennyiből is látszik, hogy ezek a babák sokkal komplexebb jelentéssel bírnak, nem csak egyszerű dísztárgyak. És hogy a gyűjtőket és megrendelőket mi motiválja? „Erre nehéz a válasz, hiszen mindenkit más motivál. Van, aki gyűjti különböző országok népviseleti babáit, van, aki ajándékba adja, számukra az a fontos, hogy minél ismertebb legyen a viselet. Van, aki célzott ajándékként, pl. nászajándék, nyugdíjba vonulás, keresztelő alkalmából, itt mindig lényeges, hogy annak a falunak vagy tájegységnek legyen a viselete, ahová a megajándékozott érzelmileg kötődik. Egyre gyakoribb, hogy hagyományőrző egyesületek, kisebbségi önkormányzatok kérik saját viseletüket. A külföldön élő, ma már harmadik generációs, magyar gyökerekkel rendelkező fiatalok, akik büszkék nemzeti hovatartozásukra. Szóval igen széles az indíttatás, de egy közös: a gyökerek ápolása. A mottóm is rendkívül kifejező, egy Kodály Zoltán idézet: ‘Addig él egy nép, míg hagyományait nem dobja el, sőt a megváltozott körülmények között újra használja őket’.”