Otthon

Apja fia, avagy ki viszi tovább a család (hír)nevét?

Az apa-fiú kapcsolat legalább annyira különleges lehet, mint az anya-lánya kapocs. Mert megszületik a fiú, az utód, aki továbbviszi majd a család nevét, aki öregbíti a hírnevét, aki majd örökíti tovább a hagyományokat, szokásokat és mindent. Ha szeretné.

A gyerekeknél általában nem célszerű erőltetni, hogy „mi legyen majd nagykorában”. Hogy majd ő is ügyvéd legyen, mint a nagypapa és az apa, vagy orvos, autószerelő, szakács, rendőr vagy üzletember. Inkább hagyni kell, hogy azzá váljon, ami szeretne lenni, legyen az bármi, támogatni kell és segíteni, hogy boldog legyen még akkor is, ha mi mást képzeltünk el neki. Már ha mást szeretne.

Fotó: iStock.com/g-stockstudio

Fotó: iStock.com/g-stockstudio

Mert az sem a valóságtól elrugaszkodott elképzelés, hogy a fiú egy nap arra ébred, hogy ő bizony azt szeretné csinálni, amit az apja (esetleg a nagyapja). Talán nem ez volt az eredeti terve, de valahogy mégis úgy alakult, hogy azt tanulta, azt látta, abban érzi otthon magát, azt szeretné csinálni a hátralévő életében, amit az édesapjától látott.

Persze mindez nem csak a munkára igaz. Az életnek rengeteg olyan része van, amit meghatároz a családi minta. Azt látjuk, amikor felnövünk, amíg el nem költözünk otthonról. Akarva-akaratlan belekúszik a tudatunkba és úgy mossuk a fogunkat, úgy fogjuk a csavarkulcsot, úgy mossuk le az autónkat, ahogyan régen láttuk, rengetegszer, talán még tanították is nekünk, vagy segítettünk valamely ház körüli teendőben, és akkor vált sajátunkká az apától ellesett mozdulat.

Fotó: iStock.com/shironosov

Fotó: iStock.com/shironosov

Apa (is) szívből szeret

Az apától (aputól) tanult dolgok valahogy különböznek az anyáétól. Ezek is szívből jönnek, persze, de valahogy mégis több benne a ráció, a józan ész, a hétköznapi értelemben vett logika és a praktikum. Ők ha valamit mondanak, az úgy is van, nem lehet szomorú szemekkel más véleményre téríteni őket. Megsajnálnak, de nem engednek. Mert tudják, és mi is tudjuk, hogy meg kell tanulnunk mindent, amit apa is tud, ami felkészít az életre, a kihívásokra, a túlélésre és a helytállásra. Hogy ha minden összetörik körülöttünk, akkor is fel tudjunk állni, mert mi akkor is az ő gyerekei vagyunk, bármi történik is, és támogat mindenben, csak találjuk ki vagy meg azt a valamit, bármit, mindent, amiben támogatni tud. És ha hisszük, ha nem, még a legszigorúbb apának is könnybe lábad a szeme a sikereinken. Az érettséginél, a diplomaosztón, az esküvőn, az unoka megszületésénél. Érző emberek ők is, még ha sokszor olyan jól titkolják is előlünk és a világ elől. Mert valahogy az lett az elfogadott, hogy apának nem szabad sírni. Egy férfinak nem szabad, és talán ezért, talán mert olyan ritkán, de valahogy mindig elképesztően szívszaggató, amikor egy férfi, egy apa sír. Amikor már nem tudja visszatartani ő sem az felszínre kerülő érzelmeit, amikor utat enged a könnyeinek és ha nem is látványosan, de tudjuk, hogy mi történt. Apa sírt.

Hogy mit lehet az apáktól tanulni? Akár fiúk, akár lányok vagyunk: mindent. Hogy akarunk-e rá hasonlítani? Talán nem, talán egész életünkben ez ellen küzdünk, pedig a lelkünk mélyén jól tudjuk, a fiú legtöbbször olyan, mint az apja.

A témával Édesapámtól kaptam címmel és sztárvendégekkel foglalkozik a Ridikül ma is 17 óra 10 perckor kezdődő adása. A stúdióban beszélget Incze József, Richter Flórián és Frittmann János, valamint meglepetésvendég is érkezik hozzánk.

A tegnapi adást ezen a linken nézhetjük meg.