Egészség

Diétamesék sorozat: A lusta üzemmód és a rendszeres edzés váltakozása

A rendszeres testmozgás rendszert visz az életünkbe – az étkezésünk, az időbeosztásunk is valahogy rendszeresebbé válik. Szerencsére sokunknál eljön az a pont, amikor a „lusta üzemmódot” megunva egyszer csak felhúzzuk a tornacipőnket, és (egy ideig) megint lubickolunk a rendszeres sport révén ráncba szedett hétköznapokban.

Sosem voltam élsportoló, sőt! Sokszor inkább teher volt az edzés, szívesebben olvastam, vagy ültem a nappaliban egy keresztrejtvénnyel az ölemben. Mégis, amióta az eszemet tudom, az életem része. Gyerekkoromban sport tagozatos osztályba jártam, ami többek között azt jelentette, hogy mindennap volt tesióránk, olykor kettő egymás után, valamint a felső tagozatban hetente két edzés is szerepelt az órarendünkben. Kicsit duci kislány voltam, volt egy cuki pocakom, imádtam enni már kislányként is. A rendszeres testnevelésórák azonban megtették a hatásukat. Egyrészt ha nem is megkedveltem, de elfogadtam a sport létezését, másrészt nyolcadikos koromra lefogytam, izmos lettem.

Fotó: iStock.com/kieferpix

Fotó: iStock.com/kieferpix

A gimnáziumban heti egy vagy két tesióra volt, és az edzést is szabadon választhattuk – külön edzésre jártam, mert igényeltem a mozgást. Igaz, ezért már fizetni kellett, de szívesen jártam, jólesett. Aztán jött az egyetem: előadások, vizsgák, bulik. Kinek volt ideje sportolni? Mert nekem nem. Na jó, időm lett volna, de lusta voltam, a testem rögtön jelzett, rakódtak rám a kilók szépen, ahogy az már csak lenni szokott.

Sportmentesen

Szerencsémre olyan alkat vagyok, aki mindenhová hízik, illetve van egy pont, amikor az agyam megálljt parancsol, és ekkor jön mindig az életmód- és étrendváltoztatás – több-kevesebb sikerrel. Akárhogy is szépíteném, körülbelül tíz sportmentes évem volt az érettségi után – még akkor is, ha közben eljártam olykor futni, vagy néhány hónapig egy személyi edző felügyelete mellett kondiztam. Végül elértem azt a súlyt és elmeállapotot, amikor szinte egyik napról a másikra megszületett az elhatározás, amit kivételesen tett is követett: bevezettem egy sajátos, meglehetősen szigorú étrendet, és elkezdtem rendszeresen sportolni. A futás volt az alap, de leporoltam a súlyzóimat is, és előkerült a jógamatracom a felülések miatt.

A nagy elhatározás

Magam is meglepődtem a saját kitartásomon, de megérte. Szinte napról napra nyomon tudtam követni a testem és az izmaim változását. Erősödtem, szálkásodtam, és persze egyre kritikusabb lettem magammal szemben. A sport olyannyira az életem részévé vált, hogy egy nap kihagyás is lelkiismeret-furdalással töltött el, mert úgy éreztem, valami olyasmit hagyok ki, ami pótolhatatlan. Valószínűleg így is volt, és most, hogy megint lusta üzemmódban létezem, tudom, hogy biztos így is van.

Fotó: iStock.com/AnnaElizabethPhotography

Fotó: iStock.com/AnnaElizabethPhotography

Sokszor gondolkoztam már azon, hogy vajon miért hagyom mindig abba a sportot, amikor a lelkem mélyén szeretem, szeretek futni, szerek súlyzózni, szeretem a felüléseket. Egyedül a popsifeladatokat unom, de mindig megcsinálom azokat is becsülettel. Hiányzik tehát a rendszeres testmozgás, és a rendszeres szót is kiemelném. Mert azokban az időszakokban, amikor rendszeresen eljártam mozogni, valahogy az életem is rendszeresebbé vált. Nemcsak azért, mert igyekeztem mindig ugyanakkor és ugyanannyi időt mozogni, hanem azért is, mert az edzések révén az étrendem is rendszeresebbé vált, és az időbeosztásom is. Amikor úgy éreztem, hogy hiányzik a sport, valószínűleg a vele járó rendszeresség miatt is hiányérzetem lehetett. Illetve van most is, de ezen most még gondolkozom egy kicsit…