Elmúltam negyven, amikor rászántam magam egy tetoválásra. Túl egy váláson, egy új élet küszöbén, gyökérverés közben. Egy széltépte, hajladozó kicsi fa került a hátamra, amiről – mi más, ha nem ezek – betűk repülnek szerteszét. Életfa, életem fája, kicsi odúval a törzsén – ha nagyon elkeseredem, meditálás közben oda kuporodom. Védelem, család, életem szimbóluma.
Fotó: iStock.com/GeorgeBurba
Többé soha, vagy csak akkor, ha láthatja
Eszembe se jutott, hogy bárkitől engedélyt kérjek a varratásra, vagy beavassam az akkor kamaszodó lányomat.
Rosszul gondoltam: a gyerek magából kikelve kérte rajtam számon a bőrömet ért atrocitást. Mert az én bőröm így többé nem lesz tökéletes. Nem ANYABŐR, átalakult, nem is te vagy – mondta. Aztán sírt egy keserveset ott a kád szélén ülve.
Kicsit később azért sajnált is: Nagyon fájt? – kérdezte és megígértette velem, hogy többé soha. Vagy csak akkor, ha felkészítem a változásra.
Idegen volt számára a vihar, a fa
Vigasztaltam, ígéreteket tettem. Fogadkoztam megszeppenten én is. De kellett egy kis idő, mire megértettem, miért rendítette meg a látvány. Akkor szakadt szét a család, én maradtam a stabilitás. Akkor már nem bírt el több változást a lelke, nem bírt el több új ingert: új város, új lakás, új szoba, új ágy. A régi életét akarta. A régi anyát akarta. A régi bőrt. Hátam megnyugtató, sima látványát. Az azonosságot, azt, amit születése pillanatától megszokott. Neki nem kellett tetoválás, szimbólum a szeretéshez. Idegen volt számára a vihar törte fa.
Rajtam nem foghat az idő
Öregedésem jeleit is nehezen viseli. Bár állítja: én vagyok a legszebb a világon, és „Ó, Mom, gyönyörű vagy! Az én anyukám!”, azért látom szemében a nyugtalanságot, amikor, ahogy vizslat. Felméri az évek rombolását. Szépítene örökké. Kisminkellek – ajánlja fel sokszor –, eltüntetem a karikáidat. Alapozza bőrömet, púdert lehel rám. Eltünteti a ráncokat is rólam. Kifésüli folyton kócos hajam, hajvasalóval varázsol.
Fotó: iStock.com/dima_sidelnikov
Tükör ez a lány
Máskor hasonlítgatja magát hozzám: mit kapott tőlem. Reklamál. Miért olyan az orra? Miért olyan a hajszíne? Miért olyan magas, amekkora. Hozzám hajol, kicsi akar lenni. Nem tetszik a lába, a cickók. Nekem bezzeg más jutott, miért nem adtam át? Hízni akar. Olyan akar lenni, mint én, vagy még olyanabb. Rá is játszik néha: kemény hangot üt meg, erősebb nálam. Lekezel, odacsap valami cifrát, aztán az ölembe ül. Dajkáljam még egy kicsit. Vágyik arra, aki vagyok, bőröm alá bújna.
Egyszerre akarja vágtára fogni az időt (fel akar nőni nyomban), de közben lassítaná is azt. Alkudozik: rajtam ne fogjon az idő. Maradjak örökké fiatal. Maradjak örökké erős. Az ő vára. Az ő bőre. Az ő anyukája.
Tükör ez a lány. Szikrázóan metszett. Százszor szebb, mint én vagyok. És igazabb. Nemcsak azt mutatja, aki vagyok, hanem aki lehetnék.
Test a testemből – haj, bőr, szív, ideg, mosoly és nevetés. Mozdulat. Az életem. A sorsom varrt össze vele örökre.
