Falevelek, fütty és tetovált indák – Életsimogatás a falak közt

Még fiatal volt az ősz, amikor ez történt, még volt ereje a napnak, még nem tört meg a fény, de már szállingóztak a falevelek, gyűlt a szemét a fák tövében, az utakon. Elkelt a gereblye, a lombsöprű, falevélkupac növekedett itt is, ott is az utak mentén. A városokban is.

A Thökölyn siettem éppen, amikor megláttam azt a két férfit. Talán a város alkalmazta őket, vagy valami kertészeti magáncég. Nem ismerem a főváros tisztaságát szolgáló intézmények működését. Csak szidom azt sokszor, ahogy mások is.

Fotó: iStock.com/SergeyChayko

Izmos volt a válla, és tetovált karokkal dolgozott

Az a két férfi azonban várost takarított éppen. A közelükben nejlonzsákok voltak, és neonszín mellényt viseltek. A fiatalabb csak egy trikót húzott mellénye alá, kilátszott izmos válla, nyaka, két inas, erős karja. Tetovált karok villantak a szemembe. Indák, virágok, a nap, életszimbólumok. Az idősebb férfi állt ott és dohányzott, figyelte a forgalmat. Élvezte a napsütést. Pihent, lopott pár perc pihenőt magának. De a fiatalabb, a tetovált karú fiatal férfi egy fa előtt térdelt. Ujjaival a gyökereket védő rácsok közé nyúlt – szedte a szemetet gondosan. Minden apró falevelet, csokipapírt, kiköpött rágót, csikket kikotort. Ujjait használta gereblyeként.

Gyengéden, ahogy az egészen idősek bánnak a növényekkel

Aztán a zsebébe nyúlt, bicskát vett elő, és beledöfte a talajba. Erős, gyors, ügyes mozdulatokkal lazította a fa gyökerei körül a talajt, akárha egy gyümölcsösben lenne. Aztán letörölte a pengét. És valami leírhatatlanul finom mozdulattal megsimogatta a fa rücskös törzsét. Olyan szeretettel, olyan gyengéden, ahogy valamikor gyerekkoromban, falun az egészen idős emberektől láttam. Pont úgy, ahogy Dédó, gyerekeim dédmamája vette annak idején dédelgető markába az őszirózsa letört fejét, vagy ahogy nevelőapám bugyolálta be a facsemeték mézgát könnyező sebeit. Mérhetetlen együttérzéssel, együtt lélegezve a kerttel, a növényekkel. Nem tudom, honnan jött a tetovált fiú, de azt láttam, hogy tiszta szívvel átérezte és értette a fa kormos, benzingőzben fuldokló, rácsok és betonlapok közé szorított fájdalmasan szűk, rab életét.

Aztán felállt. Megropogtatta térdeit, majd nyújtózott egy nagyot, és haladt tovább, a következő fához.

Én meg elképzeltem, ahogy munka után fáradtan, elnyűtten és izzadtan felszáll egy buszra, és füstös földtől fekete ujjaival megkapaszkodik. Mások meg nézik koszos körmeit, valaki finnyásan arrébb húzza a kezét, hozzá ne érjen. Fintorgás övezi majd útját, valakinek a fiú munkától erős, izzadt szaga sem tetszik majd.

Fotó: iStock.com/zhudifeng

Napsütés. Mosolyok. Gyerekek egy kertben

Nekem meg nem tetszett a képzelt jelenet. Mert az a fiú többet érdemel. Figyelmet. Megbecsülést. Napsütötte mosolyokat. Városzéli vagy falusi kis házat. Szerelmet. Jóravaló feleséget, aki megvarrja kitérdelt farmerját, lecserélteti vele elnyűtt trikóját, vacsorát készít neki. Gyerekeket érdemel az a fiú. Füttyös jókedvet. Gyönyörű, pompás, saját kertet, hogy legyen hol játszania a gyerekeinek. És gyümölcsfákat érdemel szorgos, életet támogató, simogató kezei alá.