Csillagok

„Visszafordulni, nemet mondani az útra tilos, de kanyarodni ér” – Ahány élet, annyi Camino

Már írtam róla máshol, többször is. Az én El Caminómról. Az útról, amikor napokon keresztül, sebesre tört lábbal róttam a kilométereket. Esőben, szélben, gerincroppantóan nagy hátizsákkal. Ám nem az a legérdekesebb...

Mert volt az a Camino, a zarándokok útja, meg van másik is. Több is. Belső utazás a spanyol út során, és az út, amin suhan (úgy érzem, egyre gyorsabban) az életem.

Malter, tervrajz és falazás

Ma már azt is tudom, sokféle Camino van: nemrég egy építész hölgyismerősöm fogalmazta meg szépen, hogy neki a párjával a közös építkezés a Caminójuk. Mindketten elváltak, közös csemeték nem születtek, közös fészket eddig nem raktak soha. A hölgy gyerekei kiröppentek, hirtelen elcsendesedett a ház. Ott maradtak ketten, valahol félúton. Ezzel az építkezéssel lendültek neki a hátralévő időnek, szakasznak, ami csak róluk szól már, ahol a feladat nem az otthonteremtés, hanem egymás valódi megismerése. A valódi elköteleződés és annak elfogadása, hogy az utolsó szakaszon nem anyaként, nevelőapaként, építészként, szakemberként, hanem a szó legnemesebb értelmében vett társként működnek. Az építkezés eddig soha nem tapasztalt alkalmazkodást, együttműködést igényel. Most dől el, hogy közös marad-e az út, vagy valaki más irányt választ. Sok a buktató, gyönyörű a cél.

Fotó: iStock.com/Vicenfoto

Fotó: iStock.com/Vicenfoto

Van felmentés, masszázs a zsibbadó lábnak, léleknek

Camino a gyereknevelés is, lélekhorzsoló szakaszokkal, de sok napsütéssel. Csak sejtjük a célt, az irányt, nincsenek táblák, visszajelzés szinte semmi. Leülni, megpihenni nem ér. Sőt tilos! „Milyen anya az olyan…” Húz a gyerek, a feladat, lármás a ház, minden hátizsáknál nehezebbek az elvárások, amelyeket szinte minden anya élete során legalább egyszer a pokolba kíván. Akik végigjárták becsülettel a gyereknevelés Caminóját, azok vennék le a terheket másról, de egy fiatal anya nem feltétlenül hiszi el, hogy van könnyebb út, szelídebb emelkedőkkel, pihenőkkel, hogy van felmentés, masszázs a zsibbadó lábnak, léleknek. Anyaként ő cipel mindent. Így tanulta, így látta, húz-von-ráncigál. Szorít, nem enged. Nevel. És szeret. Az út végénél is tovább.

Hálás vagyok a kabátért, a rám adott cipőért

Aztán van az út, amelyet minden erre a földre született ember lába tapos: a nulla kilométerkőtől induló és életünk végéig tartó út. Kinek itt, kinek távolabb ér véget. Kinek hegyre fut fel, messzire lát, távolra, magasra jut. Más soha nem lát egyebet, csak port. Port, amit mások lába vert fel. De az is út, az is Camino. Az ő élete, áldja vagy átkozza az utat, amin halad.
Nekem voltak nagy bukkanók, sziszegés is keresztezte az utam. Anyám meg hamar elengedte a kezem. Nem ráncigált, nem nevelt. Talán szeretett. De hegyre fel nem csalogatott. Nem vezetett. Eltűnt egy pillantás alatt. Másfelé kanyarodott az ő Caminója. Nővérem velem maradt (amíg tudott), és ezért hálás vagyok neki, a sorsnak. És hálás vagyok minden szeretetszóért, megtöltött kulacsért, a morzsákért is, amivel mások megkínáltak. A kabátért, amit rám adtak, a cipőért, amit kaptam. De hálás vagyok az el nem fogadásért, verésekért is. Meg a dacért, ami bennem megszületett, és gyorsabb tempóra ösztökélt. Feljebb kergetett. Ez volt a gyermekkorom. Csiszolt a por, ha sokszor szúrta is szemem.

Fotó: iStock.com/ jomoba

Fotó: iStock.com/ jomoba

Nagy nevetések, bukdácsolás

A másik szakasz boldogítóbb volt – az a Camino, ahol én járhattam anyaként. Húztam, vontam, ráncigáltam? Igen. De talán nem olyan keserves szigorral, ahogyan sokan teszik azt. Voltak tábortüzek, felmentések (igeeen, tudom, hogy fáj a torkod, kicsim, bújj vissza az ágyba), nagy nevetések, bukdácsolás. Elveszített kesztyűk, fejtetőre tolt sapik, maszatos kis arcok, láz és sérülések, himlő pöttyei, éjjelezések, rendetlenség, puszik, házi feladat, szünidők, lekváros kenyér, palacsintahalmok, mesék emléke maradt. És Dédó emléke, akinek állandó, de nem tolakodó jelenléte támogatta, bearanyozta utunkat.

A házasságom Caminója Spanyolországban ért véget. Azon az úton, ahonnan megkeményedett lélekkel tértem haza – akkor már tudtam, gyerekeim édesapjával közös utunk véget ért. Nem a spanyol, lábkörömszaggató, magányos út miatt. De ott került sínre. Született meg a döntés, tisztult le minden. Ott ült el a por huszonöt év fölött.

Ott csendesedett el a szív, vált a vak lázadás tiszta akarássá, ott mondtam ki hangosan, hogy nincs tovább. Mert néha van kanyar. Én ott vettem észre. Visszafordulni, meghazudtolni, nemet mondani az útra soha, de tiszta szívvel kanyarodni ér.