Te + Én

Vessünk véget az egyedülálló anyák bűntudatának! Ki mondta, hogy apává kell válnunk?

Elválni akkor sem egyszerű, ha még nincs gyerek a kapcsolatból, na de utána... A bűntudat beköltözik a házba. Bűntudatunk van, mert elváltunk, mert féltékenyek vagyunk volt férjünk új partnerére, mert nehezen vagy egyáltalán nem győzzük egyedül cipelni a terheket. Bűntudatunk van a bűntudat miatt is, mert az „jaj, de hogyan hat a gyerekre”. Egyszóval válás után a bűntudat lesz az új lakótárs a velünk maradó gyerek(ek) mellett.

Nem véletlenül találták ki a családot úgy, hogy abban a pénzkeresés, a háztartás és a gyereknevelés terhét is két felnőtt közösen cipeli. Egyedül minden nehezebb, az otthonteremtés, a háztartás terheinek felvállalása, a gyereknevelés. Egy emberre, ránk vár a számlák befizetése, adósságok rendezése, kinnlevőségek behajtása… közben beteg a gyerek, elfogyott a tej, elfogyott a kifli, elfogyott az erő is.

Fotó: iStock.com/Malsveta

Fotó: iStock.com/Malsveta

Válás után nagyon sok esetben nincs kivel megosztani a terheket. Nincs, aki kicsi gyerekek mellett felválthatna az éjszakai felkeléseknél. Nagy valószínűség szerint egyedül megyünk a gyerek meccsére, a szülői értekezletre, és elvált anyukaként nagy valószínűséggel mi leszünk az is, aki leüvölti a szomszéd gyerekének a fejét, mert megint hátba verte, megijesztette a csemetét. Nincs jelen az apuka azokban a helyzetekben sem, ahol tényleg nagyon nagy szükség lenne az erejére, támogatására, vagy csak arra, hogy megnyugtassa a családot. És ezért is bűntudatunk lehet… mert nem tudtuk megváltoztatni, megmenteni a házasságot, apát adni, megtartani a gyereknek…

Nem a mi hibánk! NEM CSAK A MI HIBÁNK!

Valahogy a nők alaptermészete az önhibáztatás. Biztos azért ment tönkre a házasságunk, mert valamit rosszul csináltunk. Biztos jobban jöttünk volna ki a válásból, ha jobb az ügyvédünk, ha jobb munkánk lenne, ha jobb testünk, több türelmünk, ha tökéletesen képesek lennénk egyedül is megállni a lábunkon… csak azt felejtjük el, hogy nem mi hordjuk az egész világot a hátunkon, és nem mi szabályozzuk az univerzumot. Így aztán nem is minden a mi hibánk. Még az sem, hogy dacára a fényes esküvőnek, most itt maradtunk a gyerek(ek)kel egyedül, és mindent nekünk kell megoldanunk. Az, hogy nem támaszkodhatunk az apára, a férfira, alaposan megrendíthet minket, és nőként könnyű ismét önmagunk okolásába menekülni. Pedig az mindenkinek csak jót tesz, ha a felelősséget igazságosan osztjuk szét. Cipelje mindenki a magáét.

Nem tudjuk pótolni, nem is kell

Ha beleszakadunk, akkor sem tud egy ember pótolni kettőt, nem lehet anyaként édesapjává is válni a gyereknek. Az apa feladatainak egy részét természetesen magunkra vesszük, szereljük a bringát, építünk nagy tornyokat, részt vehetünk (fiús) nagy csatákban, játékokban is. DE a mintaadás akkor se lesz tökéletes. Nem azért, mert nem vagyunk elég ügyesek, hanem azért, mert anyaként, anyaként fogunk viselkedni akkor is, ha ezredszer rakjuk vissza a gyerek bringájára az olajtól maszatos láncot.
Alapvetően azt kéne megértenünk, hogy a gyereknek van már egy apja, az már másik kérdés, hogy az apuka milyen szerepet szánt magának a szétbomlott család életében. Még ha minden hétvégén, és hétközben is elérhető, a gyerek akkor is hiányolni fogja, mert az így természetes. Egyébként is megrázta a válás, és rosszul érzi magát miatta.

Ne legyünk bűnbakok, de ne dobáljuk az apát se sárral!

A gyerek a feldolgozatlan sérelmek, a bizonytalanság és gyötrő félelmei okán leírhatatlan feszültségeket él át. Akkora lehet a harag benne, hogy keresnie kell egy bűnbakot, és az nagy valószínűséggel az elérhető közelségben maradt édesanya lesz. Jó, ha tisztában vagyunk azzal is, hogy ez a szerencsésebb opció, mert ennél sokkal keservesebb, ha a gyerek magát okolja a szülők válásáért, és a gyereket őrli fel a bűntudat.
Természetesen tisztában kell lenni azzal, hogy hol húzódik a felelősségünk határa, és ha a gyerek olyan dolgokért is hibáztat minket, amelyek egyértelműen nem a mi hibánk, akkor a gyerek életkorának megfelelően próbáljunk tiszta vizet önteni a pohárba. Ez nem azonos azzal, hogy válaszképpen az apára mutogatunk, és felsoroljuk hibáit, vagy a váláshoz vezető út minden egyes lépését oda-vissza megosztjuk a gyerekkel… ennél sokkal fontosabb, hogy a harag időszakában is maradjunk higgadtak, és biztosítsuk a kicsit a szeretetünkről, megértésünkről és támogatásunkról.

Fotó: iStock.com/Malsveta

Fotó: iStock.com/Malsveta

Mozgósítsuk a nagyszülőket, hogy néha ki tudjunk kapcsolni az anyaságból, a munkából, és fel tudjunk töltődni – ezzel a gyerekünk is erősebb, nyugodtabb, „jobb” anyát kap vissza.

Egy válás darabokra töri a gyerekek világát, kihúzza lábuk alól a talajt, segítségre, megértésre és szeretetre van szükségük ahhoz, hogy fel tudják dolgozni a veszteséget.

Ugyanakkor ne higgyük, hogy ez egyedül a mi felelősségünk – próbáljuk az apát is bevonni a gyerekkel kapcsolatos teendőkbe. Engedjük, sőt támogassuk az apa és a gyerek(ek) közötti kommunikációt, és bízzunk benne, hogy az apuka éppolyan korrekt lesz, mint mi magunk.
Bár nagyon szeretnénk irányítani, akár manipulálni is ezt a dolgot, valljuk be, a válás után nem sok eszköz marad a nők kezében. A gyereket SOHA, semmilyen okból, célból nem szabad eszközként használni, zsaroláshoz, manipulációhoz felhasználni. Így az a leghelyesebb, ha bízunk az apuka egyenességében, és higgyük el, hogy végső soron nem akar rosszat a saját gyerekének, és nekünk se.
Ha nem ragadja meg a helyzetet, ha nem él elégszer és intenzíven az általunk tálcán kínált lehetőséggel, hát ne nekünk legyen emiatt is bűntudatunk.