Egészség

Így szoktam le a kávéról – igaz történet egy igazi függőtől

A legtöbben koffeinfüggőnek mondjuk magunkat, mert nem indulhat a reggelünk a kedvenc kávénk nélkül. Az esetemben azonban szinte kóros volt a függés, egy véletlen folytán döntöttem úgy, hogy „lejövök a szerről”. És ez lett belőle…

Tinédzserkoromban az alacsony vérnyomásom miatt javasolták, hogy igyak kávét, mert a koffein majd egy kicsit felébreszt. Eleinte így is volt, nem is ittam minden nap, csak amikor szükségét éreztem. Arra már nem emlékszem, hogy hány cukorral (vagy édesítővel?) ittam, de az biztos, hogy a gimi második osztályától már cukor nélkül, tisztán, feketén.

Fotó: iStock.com/JohanJK

Fotó: iStock.com/JohanJK

A kávé ébren tart

Aztán jött az egyetem. Mondanom sem kell, hogy ez volt az az időszak, amikor igazán függő lettem. Hajnalig tartó bulik, beszélgetések, tanulások, korán kelés, órák, vizsgák, negyedévesen pedig már gyakornokoskodtam, szóval volt bőven programom, tartani kellett a tempót. Nőtt a reggeli adag, megjelent a délutáni, majd az is egyre nagyobb lett. Az évek elteltével olyan koffeinfüggés alakult ki, hogy ha reggel ébredés után nem ittam meg a napindító adagomat (kettő vagy három eszpresszó, erősen, tisztán), akkor az első kávéig inkább szótlan voltam, érzékeny (bármin el tudtam volna sírni magam, még azon is, ha a buszon valaki úgy szólt hozzám, hogy az rosszulesett), és ha mégis megszólaltam, akkor az meglehetősen (mondjuk úgy) udvariatlanra sikeredett. A fejemben nyomást éreztem, mintha egy burok venne körül. Homályosak voltak a dolgok körülöttem és a fejemben is.

Az első kávé aztán mindent megoldott. Éreztem, ahogy megszűnik az a burok, ahogy kitisztul az agyam, ahogy minden világosabb lesz és kontúrt kaptak a dolgok. Megnyugodtam, tisztábban láttam mindent (átvitt értelemben is), és sokszor olyan volt, mintha a kávé előtti percek/órák meg sem történtek volna, vagy csak valami messzi, messzi galaxisban.

Véletlenül fogtam bele

Egy hónappal ezelőtt fodrászhoz mentem. Nem volt időm kávéra, gondoltam, hogy majd útközben veszek valahol elvitelre. Majd a reggeli felhőszakadás és a bokáig érő tócsák miatt úgy döntöttem, majd iszom a szalonban. Így is lett, körülbelül 10 óra lehetett, amikor a lány megkérdezte, hogy kérek-e egyet. „Persze!” – mondtam, majd a kezembe adott egy adag híg, instant valamit, amit megittam, de még a placebó hatást sem kaptam meg. Elengedtem. Siettem a vonathoz, aztán hazaérve gondolkoztam el azon, hogy végül is már majdnem egy napja nem ittam kávét (és nem öltem meg senkit). Mi lenne, ha kipróbálnám, hátha le tudok szokni?

A másnap már egy kicsit nehezebb volt, de tartottam magam az elhatározásomhoz. Bárkivel találkoztam, elmondtam neki, hogy mire készüljön, bár a harmadik alkalomnál már nagyon ideges voltam, mert miért kell ezt ennyiszer elmagyarázni? Jöttek az okoskodások, hogy hát mindenki függő, meg a miértek, hogy hát ő is iszik reggel egy kapucsínót, mi abban a rossz, nekem meg egyre fogyott a türelmem. De mindenki túlélte ezt a napot is, ahogyan a harmadikat.

A negyedik és az ötödik nap volt a legrosszabb. A közöny és a feszültség mellett megjelent egy kisördög, aki mindenképpen rá akart beszélni egy kávéra. Az elmúlt három napban csak átsuhant az agyamon ennek a gondolata, de a negyedik és az ötödik napon szinte semmi másra nem tudtam gondolni, mint hogy igyak egy kávét, csak egy kicsit, egy kortyot, egy gyengét… Mondanom sem kell, ez sem segített a hangulatomon. De kibírtam. (Hős vagyok!)

Megérte. A hatodik nap mintha kicseréltek volna. Mintha az a bizonyos burok, ami már napok óta körülvett, vékonyabbá vált volna. Nem tűnt el, de könnyedebb lett, ahogyan én is. Eltelt egy hét, és nagyon büszke voltam magamra, hogy már hét napja nem ittam kávét (és tényleg nem öltem meg senkit).

Fotó: iStock.com/MarianVejcik

Fotó: iStock.com/MarianVejcik

Az arany középút-féle

Két hét után ittam meg az első kávémat, mert későn feküdtem, korán keltem, és hosszú nap állt előttem. Úgy gondoltam, iszom egyet reggeli után. Leírhatatlan élmény volt. Nem tudtam eldönteni, hogy ez most jó-e, vagy sem, de jólesett, és még annak a két kortynak is olyan hatása volt, mint korábban a dupla presszónak.

Végül úgy döntöttem, hogy a teljes leszokás is áldásos állapot lenne, amit kellő kitartással és fegyelemmel minden bizonnyal el is tudnék érni, de vajon szeretném-e? Na jó, igen, de azzal is maximáisan elégedett vagyok, ami most van. Legutóbb múlt hét szombaton ittam egy sima eszpresszót, előtte hétfőn, és azóta egyet sem. A közérzetem hullámzik, érzem, hogy a kávé helyretenné, de kitartok. És hiszem, hogy ha elég sokáig csinálom, a fejemben lévő nyomás is napról napra csökken majd. Mindig van egy kisebb mélypont, amin ha átlendülök, már nem olyan rossz, mint előtte. A korábbi függés (ha nem is szűnt meg) mérséklődött, elég nagy mértékben – szerencsére. És jólesik a tudat, hogy nem tilos, hogy bármikor ihatnék, ha akarnék. Ez valami arany középút-féle állapot lehet.